Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Rákos Péter: „Évnapra”

alkatát politikai krédóvá stilizáló stratégiáknak köszönheti Arany ezt a szerepet; Szerb Antal aligha ment volna lépre az efféléknek. S mégis áhítattal Irta: „Ha az Ezeregy- éjszaka dzsinjei egy nap jelkapnák Magyarországot és elvinnék távolabbi egekbe, úgy- fiogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidosát. Minden szál hozzávezetett és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja. Vörösmarty, Petőfi és Ady költészetében van valami csodaszerű — Arany Jánost matematikailag le lehetne vezetni az előzményekből és a magyar adottságokból.” Arany tudatosan is hozzájárult ennek a képnek az előlegezéséhez, kedvét lelte benne, így vall már Válasz Petőfinek című versében a pálya kezdetén: „Mi vagyok én, kérded? egy népi sarjadék / Ki törzsömnek élek, érette, általa, / Sorsa az én sorsom...” Vagy amikor „A költő hazája” köré von kerítést az anyanyelvből: „Azon túl maga jövevény, / Dala üvegházi növény.” Vagy a pálya végén, a „Kosmopolita költészet” emlékezetes polémiájában, a tőle megszokott tömörséggel: „Lettem csak népemből egy”. Csak. Mert Arany becsvágya nem az volt, hogy nemzetének díszpéldánya legyen, csupáncsak példája, egy a többi közül, szinte bármelyikkel összetéveszthető.

S ezt nem akarjuk, de nem is tudjuk cáfolni. Megírták már, hogy Arany legjelentősebb művei nem számíthatnak nemzetközi visszhangra: míg Petőfi Egy gondolata, a „szent világ szabadság” nyelv fölötti vagy nyelven túli, s így — viszonylag — köny- nyebben átültethető, az „ösztövér kútágas hórihorgas gémmel” s más effélék annyira a nyelvbe ágyazottak, hogy más nyelven szinte megközelíthetetlenek. Anyanyelvűnkön viszont néhány sornyi is elég belőle ahhoz, hogy csillapítsa magyarság-szomjunkat.

Tamási Áron Ábelje, a világjáró árva kis székely, New York forgatagában kallódva ismerkedik meg egy ábrándos-hóbortos fiatal magyarral, aki titokzatos, mágikus, sosem hallott verseket olvas fel neki:

„A könyvet a kezében tartotta, mint egy virágot, de se ki nem nyitotta, se belé nem nézett, hanem csak úgy fejből modani kezdte, ami volt a könyvben. Én ámulva néztem, hogy mibe fogott belé, de az ámulatom lassankint átalment a csodálatba. Mert olyan szépet én beszédben sohasem hallottami Mintha ott a szemem láttára egy folyó született volnál S mintha ott, a fülem hallatára kezdett volna folyni! Először csendesen, mint békés időben valami csobogós Tisza, s azután hömpölyögve, setét mormolással a mélyben s mindig csak hömpölyögve... Meg sem mozdultam hosszú, nagyon hosszú időn keresztül, csak akkor sóhajtottam egyet, amikor elhallgatott. Az igézetnek azonban még akkor sem szakadt vége, mert a szavak továbbra is zümmögtek a csendben. Úgy zümmögtek, mint a méhek, kik engem csordultig teletöltöttek vala mézzel, akár az üres lépet szokás... Aztán úgy aludtam el, mint a leány, aki sok gyermeket szeretne magának..

Arany Toldiját hallotta Ábel, először életében.

A mi Aranyunkét.

2. MINDENKI ARANYA

„Legnagyobb cél pedig itt e földi létben Ember lenni mindig, minden körülményben.”

Az embereknek általában akkor van a legtöbb mondanivalójuk egymásnak, amikor még nagyon fiatalok, vagy már jócskán benne vannak a korban. Az élet dele csupa lihegő nyüzsgés, a fiatalok világmegváltó eszméket és szerelmi gondokat cserélnek, a hajlot- tabb korúak bölcs igazságokat, keserű tapasztalatokat és rakoncátlan testük panaszait: akiket a hajsza közönye elválasztott, öregségükre — mielőtt még végleg elfásulnak — visszatalálnak egymáshoz. Az öregség nemcsak magány, híd is: Aranynak éppenséggel életfogytiglani hídja az emberséghez.

Szó esett már fentebb arról, hogy Arany nem lépheti túl az anyanyelv határait, legfeljebb a szomszédos és távolabbi országok magyarul értő nem-magyarjainak üzenhet. De az, amit üzen, maga a tartalom: nemzeti korlátokat nem ismerő „antropológiai állandó”, méltán tarthat számot bárki emberfia tiszteletére, szeretetére, s mint műalkotás, csodálatára is. Világképe átgondolt, életszemlélete bölcs, érzésvilága mély — minden hangzatosság, pátosz nélkül szól az emberiség és az egyes ember dolgairól.