Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Turczel Lajos: Arany János

Az öreg költő valóban nem vonakodott a lant hívása elől, s Így születtek meg a híres Kapcsos Könyvbe írt Öszikék, amelyekben megint egy rejtőzött, addig ismeretlen Arany szólalt meg, aki utat tudott törni a modern líra és a városi költészet felé. Az Öszikék leglíraibb darabjai a finom meditációval, életbölcsességgel elegyített természeti képek (A lepke, A tölgyek alatt), a pesti élet- és jellemképek (Ének a pesti ligetről, Semmi természet! Öreg pincér, Hírlap-áruló), és az önarcképek (Tamburás öreg úr, Epilógus). Ezekben a korábbi nemes veretű és ünnepélyes aranyi parnasszista lírával szemben — egy lebegően könnyed, friss természetlátású és életszemléletű és a fonákságokat, a rezignációt és a melankóliát humorral, iróniával enyhítő modern verstípus alakult ki. Amint azt néhány versben /A tölgyek alatt, Vásárban] felbukkanó nosztalgikus gyermekkori emlékképek mutatják, Arany nagyváros-idegensége nem tűnt el, de feloldódott, és az Ének a pesti ligetről című versben érzékeny szeme észrevette a tipikus városi folklór jelenségeit.

A költő az Öszikék másik műfajában, az általa már korábban tökélyre emelt balladában is új meglepetéseket tudott okozni. A Tengeri-hántásban és különösen a Vörös Rébékben a népi jellegű balladát sejtelmes mítoszi atmoszférával telítette, az Éjféli párbajban és a Híd-avatásban pedig a kapitalista nagyváros balladáit alkotta meg. Oj balladái, köztük a Tetemre hívás is, szerkezeti és formai-nyelvi-zenei szempontból rendkívül kimunkáltak, elmélyítettek. Aranynak kezdettől kitűnő zenei érzéke volt, s most öreg korában nagy kedvteléssel játszott gitáron és sok verset megzenésített: főleg sajátjait (Kondorosi csárda mellett..., A hegedű száraz fája, Zách Klára stb.), de másokét is, így például Petőfitől A tintás üveg, Csokonai, A toronyban delet harangoznak és Csillagnak születtél... című verseket.

Arany nagyszerű utóvirágzását, költészetének csodálatos estéjét az elhatalmasodó betegség szakítja meg. 1881—82-ben már csak néhány verset ír, s az utolsó megért születésnapján készített Sejtelem című négysorosában az irodalmi népiesség költőjéhez méltó módon fogalmazza meg közelgő elmúlását:

Életem hatvanhatodik évébe Köt engemet a jó Isten kévébe,

Betakarít régi rakott csűrébe,

Vet helyette más gabonát cserébe.

Halála 1882. október 22-én következett be.

Arany életművének a korabeli kritika s aztán az irodalomtörténetírás nagy figyelmet szentelt, s így az Arany-irodalom máig hatalmassá terebélyesedett. Gyulaiék már életében bálványt akartak belőle csinálni, de az ilyen túlzó hódolatnak csakúgy, mint a díszes kitüntetéseknek, ő nemigen örült. Ismeretes, hogy az 1867-ben, a kiegyezés törvénybeiktatásakor és Ferenc József megkoszorúzásakor neki ajándékozott Szent István-rendet kétségbeesetten igyekezett elhárítani. „Ha még lehetséges, múljék el tőlem a pohár” — írta a vallás- és közoktatásügyi miniszternek: Eötvös Józsefnek, aki azonban hajlítha- tatlan maradt. „Az, mit tőlem kívánsz nem áll hatalmamban, s ha állana, nem tenném

— Irta. — Jogodban áll a rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszautasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod.” Arany kénytelen-kelletlen engedett a nyomásnak, de a tisztelgő audienciára nem volt hajlandó elmenni.

Halála után már nem védekezhetett az ellen, hogy az irodalompolitikát uraló Gyulaiék az életművét kötelező mintává, kánonná tegyék és az úgynevezett népnemzeti iskola esztétikai tételeit a népiességére építsék. A felgyorsult gazdasági-társadalmi fejlődés és a vele járó világkép- és ízlésváltozás következtében Arany népiessége a századforduló idején már meghaladottá vált, de ennek a népiességnek még a költő életének utolsó évtizedeiben is volt haladó funkciója. Az új század elején fellépő fiatal Babits és Kosztolányi jól látták ezt a helyzetet, kettőséget: a korszerűtlen népnemzeti iskolát hevesen támadták és elvetették, de Arany művészetét áhítattal csodálták és megtermékenyültek tőle.