Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Turczel Lajos: Arany János

1860 őszén tekintélyes pesti barátainak, Gyulaiéknak ösztönzésére Arany elhagyja Nagykőröst és családjával együtt Pestre költözik. Először a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Szépirodalmi Figyelő és a Koszorú főszerkesztője lesz, 1865-től pedig az Akadémia főtitkára. A nagyvárosi életet nehezen szokja meg, s a másoktól irigyelt főtitkárság csakhamar teherré, a költői munkát akadályozó nyűggé válik számára. Fokozatos elkedvetlenedését családi csapások (lányának, majd unokájának elvesztése) és betegségek tetézik. Szeretné Pestet otthagyni és az annyira áhított „független nyugalmat" Szalontán megtalálni, de ezt a tervét habozó természete és a barátok ellenkezése miatt nem tudja valóra váltani.

Rossz közérzete ellenére 17 évig lelkiismeretesen húzza az elvállalt igát és mintaszerűen végzi az igazgatói és főtitkári teendőket. A Kisfaludy Társaságban végzett munkájából főleg a negyvenes évektől húzódó, döcögő Shakespeare-fordítások tető alá hozása és a Moliére-fordítások megszervezése jelentős. Ezzel kapcsolatban lehet megemlíteni az ő nagyon értékes műfordítói tevékenységét, melyből különösen a Shakespeare* és Arisztofanész-fordítások emelkednek ki.

Ami költészetének alakulását illeti, itt az agyonterhelt 17 év alatt több hosszabb- rövidebb elhallgatás is tapasztalható. Ebben az időben főleg a népiességgel kapcsolatban már említett Csaba-trilógián és a Toldi szerelmén dolgozik. Formálásuknál részben felhasználja a regény- és drámairodalom módszereit is és a lélektani hitelességet tökélyre emeli.

Lírája vékonyan csörgedezik, de olyan nagy teljesítményeket is produkál, mint a Széchenyi halálakor írt magasztos óda ISzéchenyi emlékezete) vagy a parnasszista költészetre emlékeztető Rendületlenül és Magányban. Ezt az utóbbi pazar pompájú, de dús érzelemmel átitatott és mély bölcsességgel telített verstípust még előző korszakában alakította ki és akkor az Ősszel és az Enyhülés voltak a mintadarabjai. Itt-ott a családi érzelmeket is megszólaltatja, de szeretett lányának, Juliskának az elvesztésekor a fájdalmát nem tudja versbe olvasztani. „Nagyon fáj. Nem megy!” — ezt írja a félbemaradt sorok alá.

1877-ben, mikor végre megszabadul a terhes hivataltól, Arany már betegeskedő és törődött, korán megöregedett ember, de a nehezen kivívott „független nyugalom” bizakodással tölti el és fellobbantja alkotókedvét. „A lantot, a lantot szorítsd kebeledhez!”

— így buzdítja magát a Mindvégig című versben, mely mintegy nyitányát képezi lírája utolsó nagy kibontakozásának:

Bár a szerelem s bor Ereidben nem forr:

Ne tedd le azért.

Hát nincs örömed, hát Nincs bánat, amit rád Balsors keze mért? ...

S ne hidd, hogy a lantnak Ereje meglankadt:

Csak hangköre más;

Ezzel ha elégszel,

Még várhat elégszer Dalban vidulás.

Tárgy künn s temagadban —

És érzelem, az van,

Míg dobban a szív;

S új eszme ha pezsdül,

Ne vonakodj restül,

Mikor a lant hív.

IV.