Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Turczel Lajos: Arany János

cserélt. Persze azt is tudjuk, hogy az első és a második pályázat megnyerése közti egy év alatt már buzgón olvasta a vezető irodalmi folyóiratokat: az Életképeket és a Pesti Divatlapot, s megismerkedett Erdélyi programadó tanulmányaival is. Petőfi verseivel is csak ekkor találkozott először, s különösen a János vitéz gyakorolt rá nagy ösztönző hatást. Ebben a rövid, de hihetetlenül sűrű esztendőben olyan hatalmas belső forrongás ment végbe Aranyban, amely képes volt őt a félismeretlenségből kiszakítani és a magyar költészet csúcsára, Petőfi mellé lendíteni. Igaza volt Petőfinek, amikor ezt az eseményt, változást természeti tüneményhez, a tenger mélyéből hirtelen kibukkanó tűzhányóhoz hasonlította.

Petőfi és Arany gyönyörű baráti kapcsolata — mely a világirodalom leghíresebb írói barátkozásaival vetekszik — a Toldinak az eredménye volt. Petőfit egyrészt a nagy tehetség és felkészültség lepte meg Aranynál, másrészt az, hogy a nemzeti költészet korszerűsítésének kérdését ugyanúgy látta, mint ő. Persze kettőjük népiessége között nem lényegtelen különbség is van. Az irodalmi népiességet mindketten összekapcsolták a nép társadalmi felemelésével, de amíg Petőfi ennek a célnak a megvalósítását forradalmi módon, a polgári forradalom útján képzelte el, addig Arany felfogása nem haladta meg a reformkori ellenzéki politika elképzeléseit. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata, ezt kivívni minden nemes kebelnek... — írta már első baráti levelében Petőfi, s arra intette költőtársát, hogy királyt semmiképpen ne vegyen hőséül: „Ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit ne tartsuk a szeme elé, mégpedig a szolgaságnak a költészet színeivel kellemessé, vonzóvá festett képeit.” Aranynak viszont olyan történelmi illúziói voltak, melyeket a jövőre nézve is perspektivikusnak tartott. „Ha én valaha népies eposz írására vetném fejemet, a fejedelmek korából venném tárgyamat — írta. — Festeném a népet szabadnak, nemesnek, fegyverforgatónak,... a fejedelmet atyának, patriarchának, elsőnek az egyenlők között. Festenék szabad hazát, közös hazát.”

A Toldiban a nép felemelésének kérdésében Arany és Petőfi elképzelése között még nem mutatkozik észrevehető különbség. Ennek a műnek az eszmeisége ugyanis — a János vitézéhez hasonlóan — teljes összhangban van a népmesék naiv, tiszta eszmeiségével: a bátyja által elnyomott Miklós a népet jelképezi, György pedig a néptől elidegenedett arisztokráciát. Miklós viszontagságokkal, akadályokkal nehezített nagy győzelme a nép társadalmi felemelkedését példázza.

A Toldi formai szempontból való diadalmas népiességéről, a népköltészet művészi értékeinek hatalmas arányú adaptálásáról rengeteget írtak, s a lexikológiai, stilisztikai és poétikai munkák szerzői valóságos kincsesbányaként, kifogyhatatlan példatárként aknázták ki ezt a művet. Amint láttuk — és erre az Arany-irodalomban is többen rámutattak — a Toldi Arany népiességének eszmei szempontból is a csúcsát jelenti. Ezzel az 1846-ban írt és 1847-ben közismertté váló alkotásával Arany szilárd erkölcsi alapot teremtett magának ahhoz a szép helytálláshoz, amely az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején s aztán az önkényuralom éveiben volt jellemző rá. Ebben a magatartásában természetesen nagy szerepe volt Petőfi barátságának, illetve emlékének is.

A népiesség koncepcióját szolgáló későbbi alapvető epikai művekben: a Toldi estéjében és a Toldi szerelmében, a Buda halálában és a hun-magyar mondakör kisebb vagy töredékes feldolgozásaiban már Arany patriarchális színezetű poltikai népiessége érvényesül. Ennek megfelelően a Toldi-trilógia második és harmadik részében a Bence által képviselt népnek egyre passzívabb szerepe van. A mérsékeltebb felfogás felerősödésében a megváltozott politikai viszonyok mellett része volt Arany új íróbarátainak, az úgynevezett irodalmi Deák-párt vezető egyéniségeinek: Gyulai Pálnak, Kemény Zsigmond- nak, Eötvös Józsefnek, Szász Károlynak, Csengery Antalnak és Salamon Ferencnek. A visszahúzódó, csekély önbizalmú és gyakran válságba jutó költőnél a határozottabb fellépésű barátok ösztönző hatásának mindig nagy jelentősége volt. így volt ez már a szerény tehetségű, de művelt és jótékonyan erőszakos Szilágyi István esetében, a legpozitívabban aztán a Petőfivel való baráti kapcsolatban és konzervatív befolyásoltsággal a Gyulaiékkal való évtizednél hosszabb barátkozás idején.

A most említett nagyepikai művek Arany népiességét formai-nyelvi vonatkozásban tovább gazdagították, árnyalták, és ki kell emelni velük kapcsolatban azt is, hogy a nyugat-európai és azon belül főleg a jambusi verselés túlsúlyba jutása után ezek