Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Turczel Lajos: Arany János
voltak az utolsó monumentális teljesítményei az ősi magyaros verselésnek. A Buda halálában és a Keveházában (s lírai költeményben is) Arany nagy tudatossággal alakítgatta a hangsúlyt és időmértéket elegyítő szimultán ritmust, melynek később Ady lett a másik nagy mestere. Szólni kell még arról is, hogy a hun-magyar mondakör feldolgozásával Arany — a népiesség koncepciójának érvényesítése mellett — még egy másik nagy célt is meg akart valósítani. A Naiv eposzunk című értekezésében keserűen boncolgatta azokat a történelmi okokat, amelyek miatt nálunk nem maradhatott fenn olyan gazdag eredeti ősköltészeti anyag, amelyből később a naiv eposzt meg lehetett volna formálni. A tervezett Csaba-trilógiával — melyből teljesen az első rész: a Buda halála és töredékesen a harmadik rész: a Csaba királyfi készült el — Arany a hiányzó magyar naiv eposzt akarta pótolni. III. Arany alkotói válságokkal terhes és megszaggatott pályáját két nagy szakaszra lehet osztani. Az első pályaszakasz a fellépésétől 1860-ig, a második a hatvanas évek kezdetétől a haláláig tart. A Toldi megjelenésekor a költő már harmincéves volt, és érezte, hogy hosszú késést kell behoznia. Petőfivel megkezdett levelezése — melyben a népiesség kérdése mellett más költészeti problémákról, műhelygondokról is bőven szó esett — önbizalma és alkotókedve hatalmas fellendüléséről tanúskodik. És annak ellenére, hogy jegyzői foglalkozása — mint írta — napi 10 órát emésztett fel, egy év leforgása alatt tucatnyi kitűnő alkotás került ki a tolla alól, köztük olyan nagyepikai művek, mint a Murány ostroma, a Toldi estéje, a Rózsa és Ibolya, valamint az első — népi jellegű — balladák: A varró leányok és a Szőke Panni. Az epikai alkotások társaságában két szép lírai vers is feltűnt: a radikális eszmeiségű A szegény jobbágy és a szabadság hiányát fölpanaszoló A rab gólya. Arany kezdettől epikusnak tartotta magát és a lírával szemben sokáig bizonytalanságot érzett. Lírai vénájának első nagyobb arányú aktivitását a gyors reagálást kívánó 1848/49-es események váltották ki. Mozgósító erejű riadókat, toborzókat, és csatadalokat írt (Nemzetőr-dal, Egy életünk egy halálunk) és forradalmi lírájában a német- és Habsburg-ellenesség mellett az antiklerikalizmus is hangot kapott (János pap országa, Rákócziné, Április 14-én). A forradalmi közéletbe is bekapcsolódott: a Nép Barátja című néplap társszerkesztőjeként számos felvilágosító, magyarázó cikket írt az új törvényekről és a forradalmi kormányzat célkitűzéseiről, 1849 májusától pedig a belügyminisztérium szolgálatába lépett. A szabadságharc bukása után — noha neki is félnie kellett az üldözéstől — több bujdosónak, menekülőnek segített. Ekkor egy ideig járási közigazgatási tisztviselőként dolgozott és Geszten a Tisza családnál nevelősködött, 1851 őszétől pedig a nagykőrösi református gimnázium tanára lett. A nemzeti katasztrófa és a testvérként szeretett társnak, Petőfinek a halála súlyos lelki válságot idézett elő nála, de ez a válság szerencsére nem jelentette az elnémulást, sőt művészileg jelentős termékenyítő és alkatmódosító hatással is járt. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Aranyt a lelki válságok a líra felé sodorják, s ez nemcsak nagyerejű lírai alkotások létrejöttében mutatkozott meg, hanem epikájának lirizálódásában is. A Bach-korszak sötét évei alatt sorra születnek az olyan lírai versek, amelyekben a költő egyéni fájdalma és az elbukott nemzet szenvedése összekapcsolódva szólal meg (Névnapi gondolatok, Emléklapra, Letészem a lantot, Koldus-ének, A dalnok búja stb.), és a tragédiát felidéző motívum még a Családi kör gyönyörű idilljébe is beleszövődik. A Ráchel és a Ráchel siralma című allegorikus költemények a zsarnok iránti gyűlöletet szítják. Hogy a költőt lelki válsága, fájdalma, összetörtsége még a világ- irodalommal való bensőséges kapcsolatában is befolyásolja, arra egész lírájának egyik legszebb gyöngye: az Ősszel a példa: Híves borongós őszi nap: Beült hozzám az unalom: Mint a madár, ki bús, ki rab,
