Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Arany János: Magányban
ARANY JANOS Az óra lüktet lassú percegéssel. Kimérve a megmérhetetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsei, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön ... egy istenkéz sem tartja vissza ... Mint mélybe indult szilagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? — Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétség és homály. Idő! szakadna bár méhed gyümölcse . .. Ne még, ne még — az istenért! — megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, A kockarázás kínját érzenünk: De nyújtanók a percet, míg vetetlen A szörnyű csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe, Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hitvány jelenbe: Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé ... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség, Bátorságot nekünk, mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt? ... Nem, Nem! Szivünk egy vértanú imába’ Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér — a szabadság kovásza — Magányban
