Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - FIGYELŐ - Soóky László: A nótárius Peleskén maradt

tők. Konrád József nem tud megszabadulni a vizuális és audiális poénvadászattól még annak az árán sem, hogy magának a darabnak az értékét teszi kockára, s attól sem riad vissza, hogy a színészeket a ri- pacskodás határát súroló jelenetekbe kényszerítse. Nem veszi észre, hogy a kevesebb nagyon sok esetben többet jelent, s rrég a több esetben frappánsan megfogalmazott, tisztán olvasható és érthető jeleneteket is durván aláhúzza egy-egy jelzéssel. Ideje lenne elondolkodni e már- már meghatározó formanyelv elburjánzása fölött, hiszen a vidám játéknak más küldetése is van, mint a minden áron való nevettetés. A fentiekből, úgy gondolom, kitűnik a rendezői koncepció ziláltsága annak ellenére is, hogy az előadás folyamán néhány frappáns, telitalálatnak mondható rendezői ötletet és megoldást is láttunk, ami azonban nem tudta ellenpontozni a giccs diadalát és a zűrzavart. Mivel a színlap vidám játékot hirdet zenével, fejtegetésünket folytassuk ebbe az irányba. Merész, és bukáslehetőséget magában hordozó kísérlet a gépzene társítása az élő énekkel. Veszélyhelyzeteket teremthet még akkor is, ha tudjuk, hogy a MATESZ kényszerűségből kovácsolt erényt, illetve tett erre viszonylag suta kísérletet. A magnetofonból szóló zene és Buczur Gazsi éneklése nem hozta, mert nem is hozhatta meg kettejük szinkronját, hiszen a két szerkezet kapcsológombja más-más rendszer alapján működik. S ha ehhez hozzáadjuk még az elavult technikai felszerelésből adódó hangzászavarokat, akkor képet formálhatunk a zenei összhatásról. Maga a zene (Dobi Géza) helyenként jól alátámasztotta a történetet, néhány esetben viszont funkciőtlannak tűnt, természetesen indok gyanánt nem kizárható a már említett technikai fogyatékosság. A szorosan idekapcsolódó koreográfia, amelyet Varga Ervin m. v. készített, kiszolgálta a rendező elképzeléseit.

A díszlet- és jelmeztervek (Kopócs Tibor munkái) nem segítették az előadást. Helyenként olvashatatlanok, kétségbeejtő- en esetlegesek voltak. A rekvizítumok megtervezése és használata egy amatőr társulatnak sem válna becsületére. S itt engedtessék meg egy közbevetett megjegyzés: az előadást, éppen a rekvizítumok használata miatt három alkalommal néztem meg, gondolván, hogy a bemutató előadáson a feszültség okozott néhány gilcszert. Sajnos, nem volt ez másként a későbbiek folyamán sem.

Az előadás harmincnyolc szereplőjét tizenkilenc színész formálta meg olymódon, hogy pl. Holocsy István öt, Ropog József pedig négy szerep eljátszására kényszerült. Igaz, ez kényszerhelyzet, de itt szeretnék utalni a vásári komédia egykori színészeire, akik ennél sokkal többet vállaltak, igaz, más elvárások alapján. S hogy a vásári komédiát említem, nem a véletlen műve. Ez a forma hordozza ugyanis magában a mi hagyományunkként a kreatív színház alapjegyeit. Meggyőződésem, hogy ha a rendező a vásári komédia műfajából, mint alapból merített volna a Peleskei nótárius megkomponálása- kor, közelebb hozhatta volna hozzánk azt a színpadi csodát, amit joggal elvárunk a társulattól; A peleskei nótárius magában hordozza és felkínálta a vásári komédia formajegyeit.

A színészi teljesítmények közül kiemelkedik Turner Zsigmond (nótárius) visszafogott, árnyalt játéka. Nem engedte magát elragadtatni a rendezői ötletcsapongás útvesztői felé. Sajnos, ebben a felfogásban magára maradt, nem kapott kellő támogatást a többiektől. Mindvégig úgy tűnt, hogy a szereplők egytől-egyig külön utakon járnak, s az egymáskeresés bűvös játékában elveszítették a közeledés szálait. Ennek tudható be, hogy pl. Boráros Imre, (Fátermörder Jonathán), Ropog József (rektor, Sugár Laci, Sligowitz, Othelló), Bugár Béla (Buczur Gazsi), Holocsy István (férfi, Koppantó, Spagettini, Amoretti, Paprikás) egy-egy etűdben frappáns megoldást talált szerepe megformálásához, másutt viszont nem tudott lenyúlni a szerep gyökeréig, s felszínes, semmitmondó maradt. Az előadás (számomra) azt bizonyította, hogy a rendező nem tartja kellő biztonsággal kezében az előadás gyeplőjét, sőt gyakran úgy tűnt, hogy az egyes poénokat az utolsó pillanatban találta ki, s így nem volt idő a kellő átgondolásra, kifinomításra. A két fiatal, Kucman Eta (Fáníka) és Pőthe István (Sándor) bájos jelenség volt, sőt helyenként ők voltak azok, akik az előadás ritmusát felpörgették — verbális szinten; amikor táncolniuk kellett, megtorpantak és elbizonytalanodtak, s ez jellemző jóformán az egész társulat mozgáskultúrájára. Cs. Tóth Erszé- bet (Tóti Dorka) a boszorkány és bájoló delnő szerepében közönséges megoldásokba menekült, kiszolgálva a rendező elkép