Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - FIGYELŐ - Csiba Géza: Néhány megjegyzés a MATESZ-bírálatokhoz
zeléseit. Fazekas Imre érdemes művész (Hopfen Keresztély) darabos volt, szerepmegformálása vontatott, ötlettelen. Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy az előzőekből világosan kitűnik: szakmai szempontból erősen megkérdőjelezhető előadással zárta az idei évadot a MATESZ komáromi társulata. Hangsúlyozom, hogy szakmai szempontból, mert A peleskei nótárius mindenek ellenére közönség- és kasszasiker! A premier után még két előadást láttam, egyet Komáromban és egyet Űgyallán, telt ház előtt, rengeteg tapssal. Mi hát az igazság, és mi a teendő annak érdekében, hogy a szakma és a közönség szempontjait is figyelembe véve, ne essünk át a ló túlsó oldalára? A válasz egyértelmű: olyan darabot [darabokat) kell választani, amely biztosítja a közönség szórakozási igényeit, s azt úgy kell eljátszani, hogy az előadás művészi igényessége se szenvedjen hiányt. Tudom, hogy ez nem könnyű feladat, s azt is tudom, hogy e kettő ritkán találkozik egymással optimális érintkezési pontokon. De a színház feladata az, hogy az érintkezési pontokat keresse és megtalálja. A peleskei nótárius esetében az egyoldalú cél, a közönség megnevettetése sikerrel járt. Ám, ha a távlati célokat is figyelembe vesz- szük, mégpedig elsősorban azt, hogy színházértő közönséget kell nevelnünk, akkor az idei évad utolsó bemutatójával a MATESZ komáromi társulata rossz úton indult el. Fokozottabban oda kellene figyelni azokra a jelzőtáblákra, amelyek mellett a társulat fennállása alatt elment, s alapos, körültekintő elemzés után végre meg kellene találni azt a szinkront, amely a közönség igényeit és a szakmai szintet is biztosítaná, közmegelégedésre. Már az új évadtól is ezt várjuk. Soóky László Néhány megjegyzés a MATESZ-bírálatokhoz Az utóbbi időben egyre többet olvasunk, hallunk színházunkról, örvendetes dolog ez, de kívánatos lenne, hogy az igaz ügyet szolgálja. Segítse Thália szekerét, ne fékezze. A kritika többé-kevésbé mindig szubjektív, de elvárható, hogy igazságos legyen. Akár építő, akár elmarasztaló, célja a tárgyilagos értékelés és a szakszerű útmutatás. Sajnos, nem mindig így ír a hazai sajtó, legalábbis a Magyar Területi Színházról nem. Hol igazságtalanul ostorozza a nézőnek tetsző, jól játszott és rendezett művet, hol aránytalanul felnagyítja, agyondicséri az elvetélt darabot. Némelyik kritika már-már személyeskedő torzsalkodásba csap át. Az elmondottak bizonyítására hadd említsek egy-két példát. Itt van mindjárt a pár évvel ezelőtt műsorra tűzött Sütő-mű, az Egy lócsiszár virágvasárnapja című dráma esete. Kritikusaink majdnem egyöntetűen elmarasztalták az előadást, pedig a társulat szép játékot nyújtott, a néző szép élménnyel térhetett haza. A rendezés is kimunkált volt, Takáts Emőd bátran és biztosan nyúlt a jól megírt szövegkönyvhöz. Meg merem kockáztatni az állítást, hogy a komáromi Lócsiszár színvonalban fölért az erdélyi előadásokkal és természetesebben hatott, mint a pestiek. Szigeti László {Oj Szó, 1979. dec. 22.) annak idején az előadásban alig vett észre valami jót, viszont a bemutató fogyatékosságait (a kritikus által vélt fogyatékosságokat) halmazával sorolta föl. Egyebek között kifogásolta a főhős, Kolhaas Mihály szövegismeretét és szöveg- mondását, pedig a bemutató közönsége nem tapasztalhatta a felrótt Dráfi-bakikat. Mi több, Szigeti vaskosan melléfogott akkor is, amikor azt írta, hogy a szerző — Sütő András — elrugaszkodott a predesztinációtól. Az eleve-elrendelés, a predesz
