Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Tizenkét arcképvázlat

Duba terjedelmes regényének, az Ívnak a csukáknak a sikertelenségét is azzal magya rázza, hogy az adott témát a realista nagyregény eszközeivel próbálta meg az író feldolgozni. Tóth László okfejtése ott sántít, hogy egy kevésbé sikerült műalkotás alapján ítélkezik egy egész műfaj felett. Ily módon egy csapnivaló szabadvers alapján az egész modern líra válságára kellene következtetnünk? Nem hinném. Mint ahogy az olyan divatos, és kellőképpen meg nem indokolt megállapításokkal sem tudok egyet érteni, hogy a költészet napjainkban válságban van. Hiába bizonygatták néhányan a megkérdezettek közül is ezt a tételt, nem tudtak meggyőzni róla. A költő, az író lehet válságban, a költészet, az irodalom legfeljebb akkor, ha puszta létét fenyegetik.

Az ember joggal elvárja nyilatkozó költőinktől, íróinktól, hogy kelló konkrétsággal, nyíltan szóljanak irodalmunk és szellemi életünk legégetőbb kérdéseiről, azokról a problémákról, amelyek a csehszlovákiai magyarokat leginkább foglalkoztatják. Sajnos, ehelyett épp az ellenkezőjét tapasztaljuk, többnyire csupán homályos célzásokat olvashatunk olyan dolgokról, amelyek úgymond kerékkötői szellemi életünk fejlődésének. Tekintettel arra, hogy az interjúk 1976—1978 között készültek, kissé érthetetlen volt számomra, kikre gondolt egyik-másik nyilatkozó, amikor maradi szellemű kritikusokról beszélt, a lépten-nyomon jelentkező provincializmus veszélyeire hívta fel a figyelmet stb. Tőzsér Árpád sem tudott gátat szabni indulatainak, amikor sok okos és helyénvaló kritikus megállapítás után így fakadt ki: „Publicistáinkat a kisebbségi sors nagy íróivá ütjük, s hősöket, eszméket, küldetést látunk ott, ahol a hősöket, eszméket, küldetést lehetetlenítő stílusvétségeket kellene látnunk.” (212—213. 1.) Vajon kikre céloz? Kik azok a tévelygők, akikre átkait szórja? Talán már sosem tudjük meg.

Fábry Zoltánnal kapcsolatosan is — aki egyébként nyugodtan lehetne a kötet tizennegyedik szereplője, hiszen valamennyi Interjúban szó esik róla — többnyire túlságosan általános vélemények hangzanak el. Tóth László helyesen látja, hogy irodai műnk egyik kulcsfigurája ő, ezért is kérdezi meg beszélgetőtársait szinte kivétel nélkül arról, hogyan vélekednek Fábryról, Fábry Zoltánnak irodalmunkban játszott szerepéről, utóéletéről stb. Teszi ezt makacs kitartással (olykor még ugyanazokat a kérdéseket is veti fel), jóllehet előbb-utóbb rá kell döbbennie, hogy nem sok eredeti véleményt fog hallani. Fábry nagyságát, jelentőségét természetesen senki sem vitatja, némelyik interjúalanynak személyes emlékei is vannak vele kapcsolatban, többen meghatottan emlékeznek a vele töltött napokra, órákra, percekre. De ez minden. S be kell látnunk, hogy ennél többet nem is mondhatunk róla. Mindenekelőtt műveit kell olvasnunk, abból kell erőt merítenünk. Bármennyire is fáj, ő már nem lehet résztvevője azoknak a küzdelmeknek, amelyeket nap mint nap meg kell vívnunk. Fábry életműve lehet példa, ösztönző erő, táplálék, de tudatosítanunk kell, hogy a mai kor problémáira önmagunknak kell megkeresnünk a megoldást, s irodalmunknak, szellemi életünknek csakis magunk adhatunk programot, reális célt. Meglehet, egy interjú nem a megfelelő alkalom arra, hogy a megkérdezett író kifejtse saját programját; nem is vállalkozott rá egyikük sem. De ha már adva van a véleménynyilvánítás lehetősége, talán jobban is élhettek volna vele. Az igaz, hogy általában kritikusan szóltak íróink a csehszlovákiai magyar szellemi élet általános helyzetéről, rendszerint a különböző intézmények hiányában vagy nem kielégítő működésében jelölve meg a sikertelenség legfőbb okait. Tóth László ugyanakkor elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy konkrétan rákérdezzen: vajon a nyilatkozók szerint mit kellene cselekednünk annak érdekében, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet intézményei és fórumai hatékonyabban működjenek. Egymás között kesergünk azon, hogy mi mindent kellene még elvégeznünk, s terjedelmes hiánylistákat lobogtatunk, csak éppen nincs erőnk odahatni, hogy a kívánt munka elvégzéséhez az adott intézményes keretek között megteremtsük a feltételeket. (Pl.: biztosítsunk alkotószabadságot egy irodalomtörténésznek, aki csak a csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírására fordítaná az energiáját; egy etnográfusnak, aki végre rendet teremthetne a hatalmas felgyülemlett anyagban stb.) Tóth László optimista, bízik abban, hogy úttörő jellegű munkáját továbbiak fogják követni, s nemcsak írók lesznek az interjúalanyok, hanem képzőművészek, társadalomtudományi és természettudományi értelmiségiek, pedagógusok Is. A recenzens, aki természetesen szintén optimista, s együtt reménykedik Tóth Lászlóval, csak annyit tenne még hozzá: legyenek a további interjúkötetek is olyan izgalmasak és olvasmányosak, mint amilyen a Vita és vallomás volt. (Madách, 1981)