Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Turczel Lajos irodalomtörténeti tanulmányai

aki óvakodik az „in médiás rés” kezdéstől — gyakran fölébe kerekedik Turczelnek, az újonnan felderített adatok publikálására és közkinccsé tételére törekvő irodalom- történésznek.

Az irodalomtörténész-Turczel nézeteit nemegyszer forrásai is befolyásolják, s főként ezekben az esetekben mutatkoznak meg — másutt eredményesnek bizonyult — módszerének gyengéi: Turczel ugyanis a tényrögzítő krónikaírók módszerével ír, inkább megállapít, semmint elemez, s így nem tudhatja mindig kiküszöbölni írásaiból a forrásanyagok ellentmondásait. A világtudat és világhorizont kérdésének felvetése két háború közti kisebbségi irodalmi életünkben című tanulmányában például így veti fel (majd válaszolja meg) a kérdést: „...volt-e, van-e és milyen mértékben a csehszlovákiai magyar irodalomnak »világkorrespondeáló ritmusa«? Az e kérdésre adandó válasz igen kiábrándító lenne, mert ha irodalmunknak már bizonyos távlatból szemlélhető első szakaszára szorítkoznánk, akkor megállapíthatnánk, hogy annak egy (és nem kicsi) része »önzsírjából« (avult hagyományokból) táplálkozott és »önzsírjába« (provincializmusba) fulladt; azok a próbálkozások pedig, amelyek eszmei vagy formai szempontból szinkronban voltak a fejlődéssel (a valóságirodalom, a novellisztika legjava, Győry Dezső kisebbségi és antifasiszta lírája, Forbáth és Földes avantgardizmusa stb.), nem hoztak kielégítő, kiegyensúlyozottan európai vagy magyar irodalmi szintű eredményt, s részben elszakadtak a kisebbségi létproblémáktól”. Ebben a — lényegében helyes — megállapításban számomra az a legszembetűnőbb, hogy Turczel — valószínűleg a Forbáthról problematikus képet rajzoló korabeli források hatására — együtt említi Forbáth Imrét a „kiegyensúlyozottan európai vagy magyar irodalmi szintű eredményt” valóban nem hozó próbálkozásokkal, s mintegy egy szintre állítja Forbáth és Földes avantgardizmusát, holott Földes életműve az idők folyamán teljesen elavult, míg Forbáth költészete kiállta az idő próbáját: ma is élő, s kétségtelen, hogy az egyetemes magyar szocialista-avantgardista irodalom egészében is előkelő helyen álló költészet. Ezt egyébként Turczel is sejteti majd A Nyugat és a csehszlovákiai magyar irodalom című tanulmányában, amikor is megállapítja, hogy Forbáthról „a mi két háború közti kritikánk, (beleértve Fábryt is] hiányos és problematikus képet alkotott. A teljesebb és igazabb Forbáth-portrét a Nyugat kritikusai, Hevesy Iván és Illyés Gyula rajzolták meg. Mindketten meglátták, hogy általános magyar viszonylatban is számba vehető költőről van szó, kinek a hangja nem mosódik össze a kor »divatos ál-expresszionistáinak« hangjával (Hevesy), és akinek a kötete »a fiatal magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának tekinthető« (Illyés).” Ugyanebben a tanulmányban Turczel megállapítja, hogy „a Nyugat kritikájából kimaradt néhány élvonalbeli prózaírónk jelentősebb résztevékenysége vagy alkotása. így például legjobb novellistánknak, Darkó Istvánnak csak kevésbé sikerült regényeivel foglalkoztak (objektívan, kritikusan), Neubauer Pál regényeit pedig teljesen figyelmen kívül hagyták. A hiányt különösen Neubauernál érezzük, akinek eddigi értékelése nem tekinthető kielégítőnek.” Itt az a feltűnő, hogy Turczel Neubauer regényeinek értékelését kéri számon a Nyugattól, holott — nemcsak tudomásom szerint, hanem Csanda Sándor Első nemzedékének adatai szerint is — a két háború között Neubauernek magyar nyelven csupán egy regénye jelent meg, a Mi közöm hozzá? (1935); az Egy élet szimfóniája című életrajzi regénye és a közelmúltban ismét kiadott A jóslat már a Nyugat megszűnte után látott napvilágot. Neubauer regényeinek értékelését tehát nemigen kérhetjük számon a Nyugattól — legfeljebb a Mi közöm hozzá? című regény kritikai visszhangjának elmaradását konstatálhatjuk.

Turczel tanulmányainak egyik figyelemreméltó erénye, hogy szerzőnk általában bőven idéz a kutatásainak tárgyát képező korabeli anyagból, azaz lehetővé teszi olvasójának, hogy véleményt alkothasson azokról a művekről (újságcikkekről, kritikákról stb.), amelyek a legtöbb érdeklődő számára manapság jórészt már hozzáférhetetlenek. Az idézetek jóvoltából válik aztán sokszor nem csupán érdekessé, hanem egyenesen szórakoztatóvá néhány tanulmány, mint például a Humoros sajtónk 1938 előtt című. Persze, nem kell a szerzőnek feltétlenül humoros művekről vagy vicclapokról írnia ahhoz, hogy tanulmánya szórakoztató olvasmány legyen, hiszen sokszor a korabeli társadalmi-kulturális élet produkált humorosnál humorosabb szituációkat, melyeknek a puszta tárgyilagos leírása is mosolyra készteti az olvasót.

A Két háború közti sajtónk alakulása és megoszlása című tanulmányban (a könyv 87. oldalán) egyébként egy különös mondatra bukkanunk, amelynek végső megfogal