Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Turczel Lajos irodalomtörténeti tanulmányai

Varga Erzsébet

TURCZEL LAJOS

IRODALOMTÖRTÉNETI

TANULMÁNYAI

(Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek, Madách 1982.]

Turczel Lajostól, két világháború közti irodalmunk egyik legavatottabb és legeredményesebb kutatójától, a korabeli csehszlovákiai magyar széppróza értékeinek serény népszerűsítőjétől már megszoktuk, hogy tanulmányaiban imponáló anyagmennyiséget mozgat meg, s rengeteg — eddig fel nem tárt vagy figyelmen kívül hagyott — információt közöl az olvasóval. Ezt mondhatjuk most megjelent könyvéről is, az irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó Hiányzó /e/ezeíe/cről. A tanulmánykötetnek már a címe is arra utal, hogy a szerző mindenekelőtt azokkal a témákkal foglalkozik, melyeknek irodalomtörténetírásunk mindeddig egyáltalán nem, vagy csak alig szentelt figyelmet; a Turczel által most közreadott „hiányzó fejezetek” tehát lényegében a csehszlovákiai magyar irodalom — még megíratlan! — történetének hiányzó fejezetei. (A „még megíratlan” kifejezés után tett fölkiáltójel elsősorban Turczel Lajoshoz szól, vagy, ha úgy tetszik: kiált. Kétségtelen ugyanis, hogy — munkásságát, eddigi eredményeit tekintve — egy csehszlovákiai magyar irodalomtörténet megírására ő a leghiva- tottabb irodalomtudósunk.)

Turczel négy részre osztotta új könyvét: I. Az irodalmi és kulturális élet; II. A sajtó; III. A nemzeti hagyományok szerepe; IV. Magyarországi kapcsolataink. Már ebből a tagolásból is sejthetni, hogy a kötetben az információk adagolása, „tálalása” is megfelelő, hogy a könyv szerkezete világos és áttekinthető. Az egyes tanulmányok stílusáról ugyanezt mondhatjuk: a szerző mindvégig érdekesen, gördülékenyen, sőt lendületesen ír, mentesen bármiféle modorosságtól — ébren tudja tartani az olvasó figyelmét, s tanulmánykötetről lévén szó, ezt különösen értékelnünk kell, hiszen a tudományos művek szerzői tapasztalatunk szerint nemegyszer figyelmen kívül hagyják a stílus magyarosságának és világosságának követelményét s az olvasóközönség igényét, méghozzá — paradox módon — attól való féltükben, hogy a világos, lényegretörő .megfogalmazás majd a stílus tudományosságán ejt csorbát. Turczel tisztában van azzal, hogy könyvét nem elsősorban a „szakmai körök” olvassák, bár azok számára is kétségtelenül becses forrásmunka. Ez a tudat vezetheti aztán szerzőnket néha olyan utakra, amelyeket előtte is sokan végigjártak, s nyomukban haladva már csak közismert tényeket ismételhet (ezt tapasztaljuk a magyar irodalom nagyjaival kapcsolatos írásaiban, főleg a különböző évfordulókra írt tanulmányokban, mint például az Ady Endre és szlovákiai kapcsolatai I. részében vagy a Móricz Zsigmond és csehszlovákiai kapcsolatai címűben); persze, ezt azzal is magyarázhatjuk, hogy Turczel a teljesség híve és nem szívesen tenne közzé csonkának tűnő tanulmányokat: vagyis Turczel, a pedagógus —