Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései
gadása, nyelvi műveltségük emelése érdekli. S a tanulók nagy része is ebben a környezetben él, ez hat rá. Szívós munkával, tenniakarással azonbau érhetünk el eredményt. Ehhez azonban elsősorban nyelvi önművelésre, a nyelvhasználati kérdésekben való tájékozottságra, jártasságra van magunknak is szükségünk. Sok jó segédeszköz van már ehhez: nyelvművelő cikkek, könyvek, nyelvhasználati útmutatók szép számmal jelennek meg. Az értelmező szótár valamelyik változatának, a szinonimaszótárnak, a nyelvművelő kézikönyvnek, a helyesírási tanácsadónak, az idegen szavak szótárának, sőt a nyelvművelő írások hozzáférhetőbb köteteinek is minden pedagógus és szerkesztőségi dolgozó könyvespolcán ott a helye. Csak így kerülhetünk legalább közel — minél közelebb — az egyetemes magyar köz- és irodalmi nyelvhez. III. NYELVHASZNÁLATI HIBÁINK Mindenekelőtt azt kell meghatároznunk, milyen nyelvi-nyelvhasználati jelenségeket tartunk hibának. Mivel a köz- és irodalmi nyelvet tekintjük követendő példának, sajtónkban, irodalmunkban, választékosabb nyelvhasználatot igénylő szóbeli megnyilatkozásainkban hibának kell tekintenünk mindazokat a nyelvi-nyelvhasználati jelenségeket, amelyek nem ezekhez a nyelvi rétegekhez tartoznak, s funkciótlanul fordulnak elő közlésünkben. Hibának tartjuk továbbá a nyelvünk számára idegen elemeket, bármelyik szinten jelentkeznek is. A hibák tehát eredetükre nézve lehetnek: a) nyelvjárási jelenségek; b) szlovák nyelvi hatásra keletkezett hibák; c) logikai hibák; d) nyelvi divatból terjedő jelenségek; stb. E hibákat azok szerint a nyelvtani-stilisztikai részterületek szerint tekintjük át, amelyekkel kapcsolatban előfordulnak. Négy nagy csoportot különböztetünk meg közöttük: a) a kiejtési hibákat; b) a szóhasználati hibákat; c) a mondatszerkesztési hibákat; d) a helyesírási hibákat. E fő kategóriákon belül részben eredetük, részben alaptípusaik szerint rendszerezzük őket. Természetesen csak a gyakoribb altípusokat és a súlyosabb hibákat vehetjük itt számba. 1. A KIEJTÉSI HIBÁK Eredetüket tekintve két csoportba sorolhatók: a) nyelvjárási hangképzés és kiejtés hatásából származó és b) a szlovák nyelvi hatásra keletkezett hibák csoportjába. a) A nyelvjárási hangképzés és kiejtés egész területünkön érezteti hatását az értelmiségiek, tanulók szóbeli megnyilatkozásaiban — az elfogadható mértéken felül is. Különösen a palóc nyelvjárás jellegzetes hangjait s az északkeleti nyelvjárás diftongusait váltják fel nehezen köznyelvi megfelelőkkel még pedagógusaink is — sőt közülük sokan nem képesek ezt megtenni —, s a csallóközi értelmiségiek kiejtésén is ott a nyoma olykor az 6 felé hajló á-nak. Ez utóbbiak kiejtésében tipikus jelenség az a hang o felé hajló realizációja az á-s utáni szótagokban (lábo, háto stb.), s az -ít képző i hangjának rövidítése és t hangjának bizonyos mértékű nyújtása azokban a szavakban, amelyekben ezt a képzőt — a szó továbbszerkesztése folytán — magánhangzó követi [tanittani, segitteni stb.). Noha már a hibák meghatározásából is következik, hogy a nyelvjárásiasságot csak akkor tekintjük hibának, ha ez a köz- és irodalmi nyelv használati területén fordul elő anélkül, hogy ott funkciója volna, a helytelen következtetések levonása, illetve a félreértés elkerülése végett hangsúlyozzuk azt is, hogy a maga társadalmi közegében nem. A falusi ember számára a nyelvjárás ugyanolyan megfelelő eszköz az érintkezésre, mint a műveltebb rétegnek a köz- és az irodalmi nyelv. Ez utóbbi nyelvi rétegek is a nyelvjárásokból alakultak ki, s azt szeretnénk, ha ez a nyelvi réteg ezután is, minél tovább tápláló forrása maradna a műveltebb nyelvhasználati formáknak. Az ellentmondás itt nyilvánvaló: meg akarjuk őrizni a nyelvjárásokat, ugyanakkor minél szélesebb körben el akarjuk terjeszteni a köz- és irodalmi nyelvet. Ez az ellentmondásos helyzet szüli a szélsőséges nézeteket a nyelvjárásokkal kapcsolatban. Némelyek szinte elrontott nyelvet látnak bennük, siettetnék a köz- és irodalmi nyelvi használati forma terjesztését. Másdk — a nyelvészek közül is többen — szinte óvnák a nyelvjárásokat a köz- és irodalmi nyelv terjedésétől, s még ott is védelmükbe veszik a nyelvjárásiasságot, ahol a művelt köznyelv használatának volna helye, pl. egy-egy színész, rádió- riporter vagy pedagógus megnyilatkozásában. Mi a helyes álláspont?
