Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései
Jakab István A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NYELVMŰVELÉS LEGFONTOSABB KÉRDÉSEI I. NYELVMŰVELÉSÜNK ALAPELVE Egy magyar nyelv van. Közhelynek tűnő megállapítás ez, nyilvánvaló igazságot fejez ki, mégis sokszor hangsúlyozzuk mostanában. A közhelynek tekintett megállapítások is kaphatnak fontos szerepet, ha időszerűvé válnak. Vagyis ha bizonyos helyzetekben, kérdésekben iránymutató, eligazító funkciója lehet a bennük kifejezett igazságnak. Ennek a megállapításnak sem tagadhatjuk a szerepét, ha arra gondolunk, hogy élnek magyarok nemzeti és nemzetiségi helyzetben, sőt szórványokban is. S a nemzetiségi és szórványmagyarok nyelvhasználatában előbb-utóbb megnyilvánul bizonyos eltérés a nemzeti nyelvhasználattól, s felvetődik a kérdés: szükségeszerű-e, helyes-e a közös anyanyelv különfejlődése, vagy ügyelni kell arra, hogy egységes, minden magyar számára egyformán érthető maradjon. A válasz ismeretes és helyes is: egy magyar nyelv van; a közös magyar nyelv. Ezt használják anyanyelvűkként más országok magyar nemzetiségei és szórványai. Fontos tehát, hogy ez a közös nyelv egységes, minden magyar számára érthető legyen. S erre az álláspontra — mint egyedül helyesre — minden külön megbeszélés és megegyezés nélkül jutottak a különböző helyzetekben élő magyarok. Nyilvánvalóan megkönnyítette a probléma megoldását az a tény is, hogy a nemzetiségiek és a magyar- országiak hasonló politikai és társadalmi rendszerben élnek [az Ausztriához tartozó kisszámú magyar kivételével), élénk kulturális és személyi kapcsolat fejlődhetett ki közöttük, sőt még a magyarországi és a szórványokban élő magyarok között is. Megjegyezzük, hogy a nyelv egységének szem előtt tartása minősíthető az egyedül helyes álláspontnak a marxizmus—leninizmus szempontjából is. A nyelv különfejlődé- sének pártolása rokon lett volna a helytelen marrista felfogással, s a gyakorlatban oda vezetett volna, hogy az egyes országokban élő magyarok nem értették volna meg egymás kiadványait, sőt később egymást sem, noha magyarul írtak és beszéltek volna. A csehszlovákiai magyar nyelvművelésnek alapelve is lett ez az álláspont: egy magyar nyelv van, a közös magyar nyelv, s ennek köz- és irodalmi nyelvi formája a norma, a követendő nyelvi eszmény. Ez az elv szolgál alapul az új nyelvi jelenségek értékeléséhez, a nyelvhasználati hibák megítéléséhez, az emberek nyelvszemléletének és nyelvhasználatának alakításához, alakulásához. Szükség is van rá, hogy hangsúlyozzuk, tudatosítsuk a nyelv egységének fontosságát, mert bizony sok olyan elemmel találkozhatunk sajtónk nyelvében s mindennapi beszédünkben, amely csak formai tekintetben magyar, értelmi szempontból idegen. S ezek ma már általában felületességből, kényelemből vagy a nyelvi műveltség hiányos volta miatt kerülnek a közlésbe, de még ma is előfordul, hogy némelyek — nyilván azért, hogy felkészületlenségüket palástolják — vállalják a szándékosságot is, azzal érvelve, hogy nálunk azt így is megértik. Néhány évvel ezelőtt pedig még olyan fordítók, szerkesztők, kiadói dolgozók is akadtak, akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy kénytelenek leszünk létrehozni valamiféle csehszlovákiai magyar nyelvet, hiszen a szlovák nyelv más szerkesztéssel, sokszor más szemléletből kiindulva nevez meg bizonyos szakmai fogalmakat, mint a magyar, s mennyivel könnyebb dolga lesz az olvasónak, ha
