Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Jakab István: A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései

a magyar kifejezés a szlováknak a tükörszava lesz. Természetesen ezek a fordítók, kiadói dolgozók nem az olvasók könnyebbségét nézték, hanem a sajátjukat, arra nem gondolva, hogy mi történik majd, ha az itteni magyar dolgozó magyarországi szakkönyvet vesz a kezébe, s nem érti meg benne a szakmai szavakat, hiszen a szlovák alapján ő más „magyar” néven ismeri a szóban forgó fogalmakat. Sőt azzal is érveltek, hogy előfordulhatnak olyan szakmai fogalmak, amelyek a magyarban ismeretlenek, tehát ez esetben is a szó szerinti fordítás az egyedüli megoldás. Később bebizonyosodott, hogy bár vannak sajátos fogalmaink, amelyeknek megnevezésében valóban a fordításra támaszkodhatunk — ezeknek nagyobb része közéleti közigazgatási fogalom, szerv, szervezet, intézmény, stb., amelynek megnevezésében ragaszkodnunk kell a regisztrált formához, Illetve amelyek esetében a megnevezéshez valamilyen meggondolásból, elvi szempontból ragaszkodnak hatóságaink —, mégsem olyan nagy ezeknek a száma, hogy miattuk más fogalmak nevét is szolgai módon kellene lefordítanunk. Azt is mondhatnánk: kiderült, hogy nem a magyar nyelv szó- és kifejezéskészlete hiányos, hanem ezeknek a dolgozóknak a nyelvi felkészültsége.

De legyünk igazságosak! Néha szorult helyzetbe kerülnek a fordítók. Például amikor a kifejezés a szlovákban is újként jelenik meg, s még nem ismerik, mert nem ismerhetik a magyar megfelelőt. Ilyenkor legjobb a körülírás a szlovákból megismert — és megértett — fogalom alapján, s a következő feladatunk: a fogalom magyar nevének felkutatása.

II. NYELVHASZNÁLATUNK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE

Deme László megállapítása szerint: „a nemzetiségi magyar vidékeken a magyar nyelv- használat két szinten aktív: a legalsón (a családias és falusi igazgatási szinten) meg a legfelsőn (a szépirodalom és a publicisztika szintjén). Ami közben van, az többkevesebb kivételt nem számítva most — nem magyar nyelven folyik. így hát a szépírónak meg a publicistának meg kell teremtenie e tárgykörök magyar nyelvű anyagát, hogy beszélhessen róluk” (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról. Madách, Bratislava 1970. 39.). Ez a megállapítás természetesen a csehszlovákiai magyar nemzetiségre is vonatkozik, s ez a következtetés vonható le belőle:

1. a családias-nyelvjárásias nyelvhasználati szintünk a legerősebb;

2. van ugyan irodalmi nyelvünk, de vérszegény, hiányos, mert

3. nincs megfelelő köznyelvi rétegünk.

Igen, a közéletnek és általában a műveltebb rétegek mindennapi életének a kívánt választékosságú nyelvhasználata csaknem hiányzik, illetve nagyon fejletlen, mert a közélet nyelve a szlovák, a műveltebb rétegek nyelve meg erősen nyelvjárásias, s a szlovák hatástól sem mentes. Deme szerint a mindennapok nyelve sok vulgáris és sok idegen elemet tartalmazó keveréknyelv (i. h.).

S az is természetes, hogy a 'köznyelv fejletlensége a szépirodalom és a publicisztika nyelvhasználatán is érezhető, azaz irodalmi nyelvünket is sílányítja. Hiszen mind a szépirodalomnak, mind a publicisztikának —mutat rá Deme László —, természeténél fogva át kell ölelnie — témáiban és nyelvében — az élet egészét: beszélnie kell a termelésről és a termelő emberről, az igazgatásról s vele együtt az igazgatókról és az ígazgatottakról, minden témáról, ami az életben van. Tehát magyarul kell tükröznie azt is, ami magyarul nincsen” (i. h.). S a kiutat Deme sem abban látja, hogy szó szerinti fordítással pótoljuk köznyelvünk hiányait, hiszen akkor minden szerző minden alkalommal „nyelvalkotóvá” válnék (mindenki másképp, sőt ugyanaz a személy alkalmanként másképp fordítja le ugyanannak a fogalomnak a nevét), hanem ‘azt ajánlja — amit mi is helyesnek tartunk —, hogy amennyire lehet, alkalmazkodjunk az egyetemes magyar nyelvhasználathoz (i m. 40—41).

Ezek a megállapítások még a hatvanas években születtek (1970-ben jelentek meg Deme említett könyvében is), de még ma is érvényesek, legalábbis többségünk véleménye szerint. Hadd említsük meg azonban azt is, hogy akadnak, akik kétkedéssel fogadják a köznyelvi rétegünk fejletlenségéről szóló megállapítást, azzal érvelve, hogy magyar tanítási nyelvű iskoláink nyelvhasználati formája a köznyelv, s ezek az iskolák már számos értelmiségit indítottak útjára az életbe vagy az egyetemekbe, főiskolákra; van tehát magyar értelmiségünk. Akárhogy nézzük is e kérdést, csak arra a megállapításra juthatunk, hogy csupán magyar nemzetiségű értelmiségijeink vannak. Többször