Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Szeberényi Zoltán: Aggodalommal és felelősséggel

a dilettantizmus beszüremlését az irodalomba. A mennyiség-minőség irodalmi relációjában Tvardovszkij szavait tartjuk igen tanulságosnak, aki a szovjet írók egyik kongresszusán a következőket mondta: „Az emberi tevékenység minden területén mennyiség és minőség bizonyos összhangban . .. egyensúlyban van. Többet és jobbat — ezt kívánjuk minden emberi tevékenységtől. Az is előfordul, hogy a többet fontosabb, mint a jobbat, a mennyiség — ha ideiglenesen is — előnyben részesül a minőséggel szemben. De a szellemi tevékenység terén,kiváltképpen az irodalomban és művészetben, mindig és kizárólagosan a minőség az első.15” Ebből az is dedukálható, hogy bármilyen nagyszámú dilettáns mű sem biztosíthatja egy irodalom minőségi fejlődését. Turczel a hatvanas évek elején vélte felismerni a „mennyiségi kiegyensúlyozódás” jeleit, s ennek megfelelően módosította kritikai gyakorlatát: „Az utóbbi két-három évben irodalmunk fejlődésében figyelemre méltó változásokat tapasztalhatunk: egyes műfaji területeken kialakulóban van már a minőségi kristályosodáshoz szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság. Ezzel a változással szükségszerűen együtt jár a kritika módszerének módosulása s mércéjének emelése is. A kötetemben (Írás és szolgálat — a szerző megjegyzése) az olvasó talál majd olyan kritikákat is, amelyek már az említett változásnak, előrelépésnek hatására születtek meg.”16 E módosult mércéjű kritikai gyakorlat kiteljesedésére, tartósabb érvényű alkalmazására azonban nem került sor. Turczel Lajos a hatvanas évek közepétől — más irányú elfoglaltsága miatt — fokozatosan felhagyott a kritika rendszeres művelésével. Néhány terjedelmes felmérő-értékelő jellegű írószövetségi beszámolót,17 emlékező-méltató reflexiót, irodalomtörténeti indítékú könyvismertetést18 stb. leszámítva, szórványossá, meglehetősen esetlegessé vált kritikai tevékenysége. Utolsó jelentős kritikai tetteinek egyike egy felhlvó-figyelmeztető célzatú tanulmány .közzététele volt. Ebben a körültekintő, színvonalas esszészerű tanulmányban felmérte irodalomkritikánk addigi fejlődését, helyzetét, feladatait. írásának létrejötte szoros összefüggésben volt azzal a fokozott érdeklődéssel, amely abban az időben nálunk és a többi szocialista országban az irodalomkritika iránt megnyilvánult, s főként a kritika újraértékelésére, céljának, társadalmi szerepének és módszereinek felülvizsgálására, felfrissítésére ösztönzött. Körültekintő, kellően adatolt, lényegében meggyőző, részleteiben azonban vitára késztető Írásában némi mentegető hangsúllyal felidézi irodalomkritikánk (s benne saját) elvi-eszmei és esztétikai törekvéseit, eredményeinek és módszereinek a sematizmusban való elma- rasztalhatóságát. „A szlovákiai magyar irodalom viszonylatában ... a sematizmus iránti behódolásban egyrészt a lelkesedés, másrészt a művészi tapasztalatlanság játszotta a döntő szerepet. A lelkesedést az az őszinte hála váltotta ki, amelyet az itteni )ma- gyarság a jogait visszaadó párt és az induló szocializmus iránt érzett; a tapasztalatlanság pedig zömében kezdő írókból álló új irodalom helyzetéből adódott.”19 A vitaindítónak szánt írásban felvetett problémák aktualitása és gazdagsága ellenére is meglehetősen gyér visszhang és érdeklődés /kísérte Turczel felhívását. Lehet, hogy ez az érdektelenség is közrejátszott abban a műfajváltásban, erőátcsoportosításban, amelyről egy ankét keretében így emlékezik meg: „Kezdettől fogva a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési problémái kötik le az érdeklődésemet. Eleinte elég hosszú ideig jóformán csak kritikákat írtam, elsősorban az irodalomtörténet vonzott, s a kritikát nem kedvtelésként, hanem szolgálatként vállaltam. A hatvanas években aztán, amikor az újraindulás nehézségein túljutottunk, a kritikusi tevékenységet egyre inkább irodalomtörténetire váltottam át.”20 Ebben a kutatói téma- és irányváltásban a szubjektív okok, alkati tulajdonságok mellett döntő szerepe lehetett ama gyakran hangoztatott igény tudatosításának, miszerint irodalmunk egészséges fejlődéséhez múlhatatlanul szükséges a korábbi korszakok haladó hagyományainak felmérése, maradandó értékeinek feltárása, folyamatos áthagyományozódásának biztosítása. Közismert, a fejlődésüket kedvezőtlenül befolyásoló körülmény, hogy a harmadvirágzásnak nevezett legújabb korszak induló fiatal írói az esetek túlnyomó többségében nem ismerték, nem is ismerhették irodalmi örökségünket. Nem az irodalmi folytonosság továbbvivőiként, hanem új hagyományok megalapozóiként indultak. Nemcsak a szépirodalom és a kritika eredményei lappangtak feltáratlanul a korabeli napilapok, folyóiratok, nehezen hozzáférhető könyvek lapjain, de hiányzott a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom átfogó értékelése, eligazító rendszerezése is. Az ötvenes évek közepétől születtek ugyan hagyományébresztő kísérletek, leginkább esszék, résztanulmá