Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Szeberényi Zoltán: Aggodalommal és felelősséggel

nyok, összefoglaló vázlatok, amelyek irodalmi hagyományaink jelentősebb képviselőit, eredményeit, fejlődési sajátosságait, társadalmi-történelmi összefüggéseit elemezték, értékelték. Fábry Zoltán azonban még 1963-ban is így indította könyvét: „A magyar literatúra egyik fehér foltja: a szlovákiai magyar irodalom.” Különösen az irodalmi folyamat átfogó elemzését, az összefoglaló rendszerezést hiányolta, amelynek megírására az irodalmi köztudat szerint ő maga lett volna a leghivatottabb: „Úgy mondják, úgy tudják, hogy ez összegzést nekem kellett volna elvégezni. Nekem, aki a ma élők között összességében és teljességében mint szemlélő és mint aktor a legjobban ismerem az anyagát és légkörét, és így már régen vállalnom kellett volna ezt a mindenki által rám szabott feladatot.”21 A leghitelesebb tanú vallomására nem került, nem is kerülhetett sor, amint ezt Turczel Lajos egyik későbbi tanulmányában meggyőzően fejtegeti,22 de a Fábry által is hangoztatott igény ösztönzőleg hatott irodalomtörténetünk művelőire. Csanda Sándor a korabeli kritika eredményeinek hasznosításával portrék formájában úttörőként számolt be a korszak jelentősebb alkotóiról.23 A rendszeres, a minden tudományos igényt kielégítő irodalomtörténeti összefoglaláshoz azonban szükségesnek mutatkozott bizonyos előmunkálatok elvégzése.” A csehszlovákiai magyar irodalom első szakaszának korszerű és hiteles feldolgozásához, a tudományos színvonalú helyi irodalomtörténetírás megteremtéséhez elsősorban a társa^ dalmi élet és az Irodalmi élet összefüggéseinek átfogó feltárására és beható vizsgálatára van szükség. Ezt a magától értetődőnek látszó, de eddig elhanyagolt alapozó feladatot, irodalomtörténeti előmunkálatot a mi esetünkben irodalmunk sajátos genezise is hangsúlyozottan fontossá teszi: a csehszlovákiai magyar irodalom — a tipikusan regionális irodalomnak számító és gazdag múlttal rendelkező erdélyi irodalommal szemben — a nemzeti irodalom merőben új külső ágazataként s olyan eredendően nemzetiségi irodalomként jött létre, amelynek kibontakozását és fejlődési feltételeit, a tápláló és formáló erejű helyi hagyományok hiányában, döntő mértékben az új életviszonyok, a kisebbségi élet korlátozott szellemi és anyagi lehetőségei határozták meg.” Ezeknek a sajátos, a polgári köztársaság társadalmi és politikai viszonyai által determinált körülmények, összefüggések, fejlődési feltételek feltárására Turczel Lajos vállalkozott. Az irodalomtörténeti kutatómunka és forrásfeltárás nemcsak időigényesebb, hanem lényegesen bonyolultabb, s főként szerteágazóbb tevékenység a kortársi irodalmi folyamatot figyelő kritikánál. Turczel egy időre visszavonult az irodalmi élet közvetlen zajlásából, s műhelygyakorlatát is bővíteni kényszerült. A korábban szinte kizárólagosan kultivált műfaj: a rugalmas, olvasmányos irodalompublicisztikai esszé vagy esszészerű tanulmány nem volt alkalmas kutatási eredményeinek feldolgozására.” Az alkalmazott módszert a könyv jellege és célja mellett főképpen a feldolgozásra kerülő anyag nagy mennyiségéből és többrétűségéből adódó szükség- szerűség határozta meg. A nagy mennyiségű és heterogén összetételű anyag osztályozása és értékelése már eleve kizárta az esszé módszerét, s a pozitivista tárgy- és tényszerűséggel rögzítő objektív rendszerezést és felmérést tette szükségessé. Ennek a módszernek indokoltságát az a körülmény is alátámasztotta, hogy a feldolgozott anyag egy része az előző gyakorlatban önkényesen és pontatlanul használódott fel, másik (mennyiségére nézve nem is jelentéktelen!) része pedig ebben a könyvben került először marxista szemszögű vizsgálat és értékelés alá.”24 Már az 1965-től, főként az Irodalmi Szemlében időnként megjelenő résztanulmányok sejtetni engedték, hogy jelentős, s a szerzője korábbi irodalmi gyakorlatjától és módszereitől elütő mű van készülőben. A kutató megtalálta a maga igazi műfaját, amelyben egyaránt gyümöl- csöztetheti kutató szenvedélyét, az irodalom és a kultúra iránti vonzalmát, jogi és történelmi műveltségét, realitásérzékét, alkati adottságait. A Két kor mezsgyéjén címen megjelenő művet a kritika osztatlan elismeréssel fogadta. Méltatói közül többen a csehszlovákiai magyar tudományos gondolkodás és kutatói szorgalom legnagyobb eredményét üdvözölték benne. Ez az egyedülálló, méreteiben is impozáns mű méltán rászolgált az elismerésre. Szerzője tudományos alapossággal feltérképezte a polgári köztársaság 1918 és 1938 közötti szakaszának irodalmi-kulturális feltételeit. Imponáló adatbőséggel, értékelő kommentár kíséretében beszámol a kisebbségi önvédelem politi- kai-világnézeti formáiról, az iskolarendszerről, az irodalmi és tudományos élet fejlődési körülményeiről, a művészetek helyzetéről, az iskolán kívüli népművelésről, az ifjúsági mozgalmakról, a sajtó mozgalmas történetéről stb. Mindezek tüzetes feltárása,