Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Szeberényi Zoltán: Aggodalommal és felelősséggel

áll szemben a művel, de elemez vagy kommentál inkább, mint bírál. Kifogásai építő jellegűek, nem hallgatja el a fogyatékosságokat, művészietlenségeket, de mindig kínálja a korrekció lehetőségeit, tanácsokat ad, kiegészíti az írók (és olvasók) poéti- kai ismereteit. A legrövidebb könyvismertetésben is igyekszik véleményét a tárgyhoz szakszerűen illő eszmei-politikai, de főként esztétikai, irodalomelméleti stb. érvekkel, tanácsokkal alátámasztani. Emiatt gyakran felduzzadnak írásai, hosszas magyarázko dásba, érvelésbe kényszerül. Arányérzéke azonban többnyire megóvja a túlzsúfoltság, a bőbeszédűség veszélyétől, a túlzó didakticizmus nehézkességétől. A bírálat ürügyén felvetett műfaji-poétikai, eszmei-esztétikai, nyelvi-prozódiai kérdések általában túlmutatnak a vizsgált mű jelentőségén, s az alkotó életművére vagy egész irodalmunkra levonható tanulsággal bírnak. Gyurcsó István riportkönyvét elemezve pl. a líra és a riport összefüggéseit, alkotó problémáit, élményi-tematikai átfedéseit felfedő észrevételeket tesz; Szabó Béla naplóregényében az élmény és valóság, az ábrázolás hitele, a realizmus lehetséges változatai foglalkoztatják; Lehocky Teréz írói műhelyében a dokumentum és fikció összefonódását, az írói valóságalakítás lehetőségeit, a natura- lisztikus világlátás torzításait követi nyomon; Ordódy Katalin regényével kapcsolatban felveti az író műszaki és tudományos ismereteinek kérdését, Csontosnál az ösztönös ség és tudatosság alkotói műhely problémáit, Ozsvaldnál a múlt és jelen lírai megidé- zésének kérdéseit vizsgálja12 stb. A legtöbb ismeretanyagot, levonható tanácsot, kriti kai észrevételt azonban a terjedelmes műfaji fejlődésképeiben halmozza fel. Ezekben a művekben a távlatos kritikai vizsgálódásra, a „mozgó esztétika” alkalmazására mutatott példát, nyomon követve egy-egy műfaj alakulásának, társadalmi-politikai hátte rének, alkotói műhelyproblémáinak az irodalomtörténeti folyamatba való beágyazódá sát. A Líránk helyzete és perspektívái13 című tanulmányában pl. költészetünk több éves fejlődésének kritikai szemléje mellett sort kerít a sematizmus lírai gyakorlatának pontos rajzára, rámutat a sematikus irodalomszemlélet torzításaira, s már 1957-ben felhívja a figyelmet a sematizmus költői gyakorlatának ellenhatásaként eluralkodó apolitizmus veszélyeire: „A közösségi ügyektől való viszolygás mellett gyakran tanúi vagyunk annak is, hogy a fontos politikai problémák, társadalmi kérdések költői felvetéseit automatil usan demagógiának, frázisbalmozásnak, jelszavas vagy vezércikkízű költészetnek tekintik.” Irodalmunk történetében egyedülálló az a kísérlete, amelynek során feltérképezi a dráma műfajának hazai magyar eredményeit, fejlődési lehetősé geit. Több tanulmányban (Egri Viktor, a drámaíró; Drámaírói utánpótlásunk; Vázlatkép az utóbbi évek néhány drámájához)14 elemzi az ötvenes-hatvanas évek drámatermésének jelentős részét, különös tekintettel a jellemábrázolás, a társadalmi-politikai háttér és az ábrázolt konfliktus minőségére, művészi hatékonyságára. Elemző módszereit az alapos műfaji vizsgálódás, az eszmei és esztétikai kritériumok következetes alkalma zása, az osztály szempontok szigorú megkövetelése, az ábrázolt embertípusok tüzetes elemzése a társadalom szocialista fejlődésének perspektívájából stb. jellemzi. Jelentős társadalmi hatékonyságot, eszmei-poltikai nevelőerőt tulajdonít a dráma műfajának, a „legerősebb ábrázolási eszköznek” tartja. Számos máig reveláló megállapítást tesz különösen Egri drámaírói munkásságáról, de figyelemre méltó észrevételei vannak .Dávid Teréz és Lovicsek Béla színműveivel kapcsolatban is. Tanulmányainak eredményeit azonban korlátozott érvényűvé teszi az a körülmény, hogy a drámákat irodalmi műalkotásként vizsgálja, színpadi megvalósulásuk lehetőségeiről, problémáiról nem ejt szót.

A fenti példákra, s általában egész, sokműfajú kritikusi tevékenységére (pl. a még nen említett plasztikus írói portréira és fejlődésképeire) tekintve igaznak és minden degradáló él nélkül valónak tűnik a pedagógus-kritikus jelző. Kritikáit, tanulmányait újraolvasva egy sajátos irodalomszemlélet gondolatrendszerének körvonalait fedezhet jiik fel, s némi fáradsággal kiszűrhetnénk belőlük egy irodalomelméleti kézikönyv teljes ismeretanyagát.

Turczel irodalomszemléletének, különösen pályakezdő kritikusi gyakorlatának legvitathatóbb mozzanata az általa oly gyakran hangoztatott „a minőségi fejlődés fel gyorsulásához szükséges mennyiségi kiegyensúlyozottság”. Ez a jogászos körmönfont sággal megfogalmazott igény, ha jól értelmezzük, melegágya lehet a liberalizmus kri tikai gyakorlatának, a mindent megérteni és felmenteni igyekvő kritikai magatartásnak, amely idővel hatástalanná válik, elveszti szelektív befolyását, s lehetővé teszi