Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Szeberényi Zoltán: Aggodalommal és felelősséggel

verset — több költészetet! című tanulmányával megteremtette irodalomtörténetírásunk alapvető forrásait is. Az elsőnek említett még az óvatosan, féltve-nevelve bíráló, minden irodalmi eredménynek és próbálkozásnak őszintén örvendő kritikus megnyilatkozása, a második a már szigorúbb, kevésbé elnéző, a hibákat kényelmetlen pontossággal megnevező kritikára példa. Turczel — szórványos előzmények után — 1956-tól kezdett átfogó és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai tevékenységbe. Az ötvenes években fellépő kritikusok (Tóth Tibor, Csanda, Rácz) között egyedülálló tudatossággal és konkrét kritikai programmal kezdte pályáját. Tudatossága kritikai elveinek átgondoltságában, rendszerezésében is megmutatkozott. Első jelentősebb tanulmányában (Kritika és mű) összefoglalta és ars critica-szerűen kifejtette műbírálói elveit. A legjobb magyar kritikai hagyományok (Bajza, Arany, Erdélyi és mások) szelleméhez kapcsolódva körvonalazta a kritika legfőbb feladatát: ,,... tájékoztassa, segítse, támogassa az Irodalmi élet két fő tényezőjét: az írót és az olvasót”. Tevékenységét mindeddig ehhez az alapelvhez igyekezett igazítani. Elég belelapozni a korabeli újságokba, folyóiratokba, hetilapokba, azonnal kitűnik, hogy a legintenzívebb kritikai tevékenysége idején — 1956 és 1965 között — ő mondta a legtöbbet a hazai magyar irodalomról. Különösen az idősebb generáció és a napjainkban derékhadnak nevezett írói csoportosulás tagjairól. Imponáló rugalmassággal és termékenységgel reagált irodalmunk jelenségeire, szinte minden megjelenő könyvről írt, egyik-másik alkotóról a kismonográfia kereteit is kitöltő bőséggel (Fábry, Egri, Ozsvald, Duba stb.).9 Kritikai munkássága nemcsaik mennyiségi szempontból volt jelentékeny, hanem az alaposság, a szakszerűség, az elméleti felkészültség terén is. Megvan benne a kritikus alapvető adottságainak legtöbbje: a ráérző képesség, elemző- és asszociatív készség, szókimondás és közvetlenség, az esztétikai és társadalmi problémaérzékenység, a szocialista eszmeiség és a világnézeti szilárdság. Az ő munkásságát jellemzi legjobban az, amit az egyik legjobb, elméletileg is megalapozott írásában a kritikus küldetéseként fogalmaz meg: „A kritikus az író és olvasó nevelője, a közösség szócsöve, az irodalom (és a társadalom) jövőjének építője, egyengetője és az irodalom tekintélyének védője is. A kritikusnak nem szabad úgy tekintenie az irodalomra, mint valami kasztszerűen szelektáló díszklubra, ahová csak a tökéletesség pedigréjével ékeskedőket és hibamenteseket lehet bebocsátani. A legnagyobb erények sokszor hibákon, fogyatékosságokon keresztül alakulnak, kristályosodnak ki”. (Kritikai utóhang).10 Ez a bírálói alapállás adott azonban a későbbiek folyamán alapot arra, hogy kritikai eljárásait többen a didakticizmus és a túlzó liberalizmus vádjával illessék. Mindezek — bizonyos mértékben — valóban jellemzik kritikai tevékenységét, de Turczel nem alkati tulajdonságként, hanem tudatos szerepvállalásként jelöli meg őket. „Kritikusi nekiindulásomhoz, elszánásomhoz — írja második kötetének fülszövegében — a fő lökő erőt nem belülről, hanem kívülről kaptam; a kritikusi toll megragadásával nem leküzdhetetlen hajlamot elégítettem ki, hanem olyan — felkészültségemnek és hivatásomnak megfelelő — szolgálatot vállaltam, amelyre irodalmunk adott helyzetében nagy szükség volt... A harmadvirágzásnak nevezett új szakaszban irodalmi fejlődésünk fő problémája hosszú ideig a mennyiségi tényező intenzív növelése volt. Ennek a célnak az elérésére pedig a pedagógiai beállítottságú és hangsúlyozottan konstruktív kritika felelt meg a legjobban. Én tudatosan s átgondoltan ilyen, kritikákat írtam, s a kötetemben olvasható írásaim nagy részéért vállalom is a pedagógus-kritikus nevet. Lehet, hogy a két hivatásnak ilyen összekapcsolását sokan szokatlannak s a kritikusra nézve degradálónak vélik. Én — az elmúlt időszakra visszanézve

— ezt a kettősséget szükségszerűnek, harmonikusan összetartozónak érzem.”11 Ez az önjellemző vallomás utal Turczel Lajos kritikai tevékenységének legfőbb jellemzőire, a „pedagógus-kritikus” jelenségére, s a „mennyiségi tényező” igényére. Turczel kezdettől fogva szolgálatként fogta fel irodalmi tevékenységét, olyan — minden erejét és tehetségét lefoglaló — szolgálatként, amelynek legfőbb lényege a csehszlovákiai magyar irodalom kibontakozásának, fejlődésének mindenoldalú támogatása volt. Ezt a szolgálatot egy sajátos kritikai magatartásban és gyakorlatban valósította meg, melynek főbb jellemzői közé tartozik a konstruktív hozzáállás, a segítő szándék, a kíméletes és tapintatos kommentár, az elrisztás veszélyét tompító bírálat. Turczel az irodalmi alkotásokban mindenekelőtt a pozitívumokat, a hozadékot, az eredményként, fejlődésként elkönyvelhető jelenségeket keresi. Nem „vádlóként”, hanem „bíróként”