Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: ... az emberséget szerette az életben

Lehet, nagyon is meglehet, hogy sohasem „jó helyen” fogom meg a dolgokat! De, hogy forró igazukban ragadom meg őket ezt tremendumos borzongásaim jelzik és feneketlen nyugtalanságaim, melyeket évtizedek óta „raktározok” formába, színbe... szóba (asztalfiókba!) — közteen látom a „siseréket”... S jaj! Még szeretem is őket „mozgékonyságukban”. Szeretem látni, hogy az élet [a kisbötűs) őket „igazolja”. És, mert filozófiámat bizonyítják a Nagy Élet kozmikus közönyéről... és ebből a nagy szublimált közönyből fakadó tisztaságról — melyet semmiféle „mozgékonysággal”, „siserézéssel” nem tudunk megindítani magunk irányában, és így nem is tudjuk lerondítani gatyatologatásainkkal.

— S úgy érzem, ezért van az, hogy az emberileg valamit mondó és érő dolog is csak ebből a „stabilitásból” fakadhat, még robbanásaiban is. — Melyeket a „detonációk” után a „mozgékonyak” elsiseréznek a maguk ingatag, szemetes „útjain”, váltig cincogva „emberi hangon”, sőt: „Ember-Hangon”: „ilyen az élet...” Pedig, fenét ilyen! csak ilyen is! szintetizált közönyében.

Kár — vagy talán nem is! —, hogy a mindennapi életnek maszkírozásra és „kozmetikára” van szüksége, hogy „szép legyen, az ölöbb igazság kegyetlen, de csodálatosztatóbb Szépsége helyett.

No, de hagyom! Reménytelen dolog egy levélbe zsúfolni: reményünket a reménytelenségben.

Barátsággal köszöntelek, és szeretettel várlak, ha szívesen jössz.

Szabó Gyula

P. S.

Ide írom még Neked ma reggeli „penzumomat”:

Meg kell őriznünk egyéni emberségünket, mert ez nem a „miénk” — de az emberi közösségé. Emberi közösség nélkül: „elembertelenedni” sem lehet. S mikor emberméltóságunkat védjük, az emberi közösséget szolgáljuk.

Gy.

E magány, „szív, értés, értelem”-éhség olvasásakor nem tudok magyarázatot találni arra, hogy a földrajzilag oly közeli Fábry és Szabó — Stósz és Losonc távolságból — miért tudtak oly keveset egymásról, hisz Fábry már első írásaiban a Krisztus-festő (belga) Albert Servaes expresszionizmusáért lelkesedik, s a képzőművészet emberformáló ereje később is fogságában tartja. Miért nem érezték azt a sorsközösséget, mely emberként, magyarként, elkötelezett művészként összekötötte őket s egy csapásra kényszerítette: a haladás útjára, az univerzum baloldalára. „Szóban és számban szinte felmérhetetlen az a gazdagság — írja róla tanulmányában Kubicska Klára — amelyet megteremtett, magából kivetített. És cserébe egyet várt — az elfogadást.” S mily sokat kellett erre is várnia! Amikor egyik látogatásom során — elbűvölve képei gazdagságától

— azt kérdeztem, miért ez a tékozló szerénység, a képek miért a padláson, szobákban stb. raktározódnak, s nem képtárakban, intézményekben, önmagából kikelve és haragosan — tajtékzó dühvei — kérdezte: Hát prostituált legyek s álljak ki az utcára, áruljam magam?! — Őszintén szólva belém fagyott a szó, megdermesztett háborgó kitörése, s a tény, hogy ez a nagy művész embert, közösséget, társadalmat tud és akar szolgálni, de önmagát „adminisztrálni” (eladni), vagy személyi (csoport) érdekeket kiszolgálni — soha!

Teljes mértékben igazat kell tehát adnunk monográfiaírójának, hogy „emberi és művészi magatartása a maga nemében egyedülálló. Puritán, eltökélt harcos, aki egész életét agya-szíve szülte meggyőződésére tette fel. Világszemléletében van valami patriarchális — a világot rendre, jóra inti.”

A társadalom részéről — a felszabadulás után — sok elismerést kapott, díjakat, érdemes művészi címet, ő mégis a megértést, az emberi közelséget keresi és hiányolja; az egyetemes Emberiség felé keresi az utat, akárcsak kortársa, Fábry Zoltán, a vox humana harcosa. Kettőjük — szellemi — találkozására műveik adnak alkalmat. Mindkettőjükről elmondható, hogy a társadalommal való mély és őszinte összeforrottság kevés művészben található meg úgy, mint náluk.

A „messziről s messzire megy az élet” filozofikus hitével fogalmazza műveit. Figurái, alakjai szinte michelangelói erővel és elszántsággal küzdenek az életért, a Mégis élni kell hitével. Nem véletlen, hogy a háború utáni újrakezdés idején — mely súlyos betegsége után a művész számára immár másodszor az újrakezdett életet is jelentette —