Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: ... az emberséget szerette az életben

nagy koncepciójú fametszet-sorozatának, az Ecce homónak a mottója így szólt: „Jöhetnek bármely elvek, bármely érák, ezek maradnak az örök problémák!” Egyértelmű számára a felismerés: világrajöttünktől a sírig tart az a mérhetetlen küzdelem, melyet munkával, kínnal, szenvedéssel, ôrämmel és gonddal vívunk — az emberért, a megmaradásért, az értelmes életért. Ezt érzi akkor is, amikor 1946-ban a virágot bontó január felejteti vele a természet ritka csodáját, hisz emberileg súlyos sérelem béklyózza, s emészti a gondolat, hogy egy „ámító és hazug világ” szélén él, s a sors népét, nemzetét oktalanul sújtja. 1948 győzelmes februárjával Szabó Gyula számára is kiteljesedik a megidézett emberi élet. Az a jövendő, melyért már apja, a Magyar Tanácsköztársaság losonci tanácsának elnöke is sorompóba állt, s ami miatt a két világháború köizött annyi üldözésben volt részük.

Egész élete szolgálat volt, az Emberiség szolgálata (akár nagybötűvel is — ahogy mondani szokta!), de soha nem tudott odaszegődni kicsinyes, alantas szándékok mellé. Élete legnehezebb pillanataiban, a magány és elhagyatottság óráiban is a küzdelmet vállalja. Az „égbeli jegyek” kötik őt akkor is, midőn apja tanácsköztársaságbeli múltja miatt állampolgárság nélkül tengődtek Füleken, Losoncon. Itt kapja az első nagy leckét emberségből s osztályharcból egyaránt. Az apja mellé szoba-, cím- és templomfestőnek beállt Szabó Gyula tehetsége, elhivatottsága a szó szoros értelmében a mindennapi munka mellett bontakozik ki, hogy aztán Túrócszentmárton, Prága jelentse útjának egy- egy állomását. Elhivatottságának a tudata s mostoha sorsának reménytelensége miatt azonban a harmincas években súlyos lelki válságba kerül. Küzdelmes élete felőrli lelki- testi erejét, s egy ellenőrizhetetlen pillanatban minden munkáját a tűzre veti. De mégsem adja fel a harcot. .. Újra kezdi önmagával, s anyagával, ecsetjével, s munkája nyomán megelevenedik vásznain a szegények nyomora, elhagyatottsága, s kicsendül belőlük az együttérző ember harcos szenvedélye s az emberséges élet utáni vágya. Első kiállítása, Pozsonyban, 1937-ben visszaadja önbizalmát. Képei műpártolókra találnak, s ő maga ösztöndíjat kap ... Következik élete nagy élménye, minden művész álma és vágya, Párizs, a művészek Mekkája.

Minden új számára, Rembrandt, Courbet, Van Gogh, s megannyi híresség, akiknek hatása ha egy időre foglyul is ejti őt, később azonban lázadva menekül tőlük, saját útját, művészi kifejezést keresve.

A „kell hogy jöjjön nászaink sora” hitével él akkor is, amikor a háború és a nácizmus ragadozó karja utána is kinyúlt. Az ipolysági játékgyárban — ahol a háborús években babákat, játéklovakat tervez — gyanússá válik, menekül innen, Losoncon azonban utolérte kikerülhetetlen sorsa. Bevonultatják, s Debrecenben éri élete második súlyos megpróbáltatása: egy lebombázott négyemeletes ház romjai alatt tíz órát tölt élet-halál között. Az élni kell hitével szabadul e halálmezsgyéjét jelentő pokolból, s nem véletlen, hogy súlyos betegségéből — idegbénulásából — felgyógyulva, készülő első nagy műve az Ecce homo címet viseli. Az Embert kellett felmutatnia, a meggyalázott, megkínzott, meggyötört, hazátlanná vált, de a lehetetlenen túl is élni tudó, élni akaró embert. Innentől kezdve az élni akarást himnuszként fogalmazzák súlyos mondanivalójú művei. Páratlan, mélyen elkötelezett sorozatai, fametszetei (Felszabadulás, A Föld népe, Élet

— munka — béke, Békét akarunk, Forradalom — forradalmak, Forradalom — szerelem, Forradalom—. élet), s csodálatos színekben pompázó, sajátos megfogalmazású festményei az elhivatott művészt állítják elénk, akinek igazi élete, művészetének kibontakozása a felszabadulás utáni évekre esik. Legérettebb alkotásai 1954 és 1962 között születtek.

Számára egyébként minden mű halálosan komoly volt, az élet kicsi és nagy dolgaihoz nem tudott csak úgy könnyedén közeledni. A „hass, alkoss, gyarapíts” hitével és felelősségével élt, s négy évtizedes helytállása arról győz meg bennünket, hogy küldetésének önzetlenül, az emberi közösség iránti hűséggel, odaadással, áldozatvállalással, és nagy műgonddal tett eleget. Műveit az élet gazdagságát felölelő valóságlátása tette tartalmassá, igazzá, s ez kímélte őt meg az öncélú, intellektuális játékoktól és buktatóktól. Festményein, fába vésett nagyszerű metszetein örökségként hagyta ránk az ember élni akarásának örök vágyát. Sorsában pedig vállalta bütykös ujjú, csontos vállú parasztjainak, munkásalakjainak sorsát, s a zuhanásából is felemelkedni képes Ikaruszo- két, az atomhaláltól gyermeküket védő anyák jövőt féltő félelmét, elszánását. A háború borzalmaitól féltette az embert, a forradalom egyszerű katonái, a munkások alakjában pedig a jelent bíztatta és a jövőt álmodta. A „lámpás”, a fény is ott található famet