Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Koncsol László: Fábry Zoltán levelei

ködösen építettünk föl, s képtelen voltam félgőzzel végezni szavalóköri feladataimat. A humánum-est után, v.zsgáim közeledtével Gyürének adtam át a vezetést, s harmadik műsorunkat, a szerelmi líra estjét már teljesen ő hozta ö;sze a Duna utcai Bábszínházban. Ez volt a kör utolsó szereplése. Nem is jöttünk össze többet.

Szavalókörümknek nem volt költségvetése; ha jól emlékszem, nagy szemérmesen a közönség belátására bíztuk, hogy fizet-e ki-ki belépődíjat vagy sem, s ha igen, mennyit. Ebből a kevésből fedeztük a terembért és az Ady-est villamosok, trolik és autóbuszok falára ragasztott röplap, illetve a humánum-est nagy alakú nyomtatott plakátjainak árát. Az utóbbi estre Bácskái Béla festett egy kemény, idealizált parasztfejet, lángoló látóhatár és mennyboit elé, a színpad hátsó falára, egyetlen díszletül, de bármiképp is szerettünk volna, nem tudtunk fizetni érte. (Ö is festőművész növendék, Čemický, Hložník, Matejka és Želibský tanítványa volt.)

Kevés kivétellel a szavalókör tagjai is az „Ifjú Szívek"-ből toborzódtak. A közgazdász Tóth János, a tanárjelölt Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Kövesdi János, Kováts Piroska, Kopasz Csilla és Vass Ottó, a bölcsészhallgató Fukári Valéria és Simkó Tibor, ma írók, tanárok, újságírók, szerkesztők: ez volt a szavalókör előadógárdája. Vidéki fellépéseket terveztünk, sok műsort, előadói körutakat, hálózatot és országos mozgalmat. Akkor ez, talán a kései kezdet miatt, de nyilván azért is, mert nem elemem a szervező munka, nem sikerült, de Kulcsár Tibor a pozsonyi, Kováts Piroska a komáromi, Vass Ottó az Ipolysági és Gyüre Lajos a kassai iskolában kitűnő szava- iókat nevelt és irodalmi színpadokat szervezett. A mag jó földbe hullt...

Még egy Fábry-élményem kapcsolódik az „Ifjú Szívek”-hez. Ez az eset azért is emlékezetes marad számomra, mert akkor fordultam meg először Fábry stószi otthonában.

1958 júliusában az „Ifjú Szívek” mintegy két hetet Jászón töltött. Ott volt a szállásunk, onnan buszozturak minden este a környék városkáiba és falvaiba, közös vagy osztott fellépéseinkre. Jászóról Stósz csak egy ugrás, talán tizenöt kilométer, s javasoltam, hogy hozzuk el Fábryt a jászói bemutatkozásra. Medével ültünk be a „Szívek” egyik kellékes autóbuszába, s azon az úton robogtunk Stósz felé, amelyiken egy évvel azelőtt Bábi Tibor bandukolt, s a maga történelmi paranoiáját vonszolva ilyen szorongató benyomásokat szerzett a tájról: „Alacsony ég alatt templom és fatorony, / dombok és temető s köveikkel csontos út; / erdő Zúg, a fenyők dandárja fenyeget, / és patak menekül sovány pallók alatt. / Ide rejtezett el, itt álmodik a ház, / dühös eb, se önzés, portáját nem őrzi, / s aki a házban él, mindvégig hű maradt. (...) Félek, mégis félek . . .” Bábi szorongásaiból mibennünk akkor éppen egy morzsányi sem volt a késő délutáni nap fényében lebegő, álomszép fenyves úton, s Fábry Is remekül érezte magát a tarka virágos női népviseleti kellékek fogasokon lengedező darabjai között: a sűrűn kanyargó úton, le a hegyről, virágos hímű bő szoknyákat és pruszlikokat, könnyű fehér alsószoknyákat és női ingeket lebegtetett fejünk körül a nyitott szellőzőkön besuhanó, hajunkat borzoló szél. Fábry megnézte a műsort, beszélgetett az emberekkel, majd beültünk orvosa kocsijába, Fábryval együtt Mede, Bocsek Zsuzsa, az együttes akkori jelmeztervezője (ma a pozsonyi Operáé) és én, s indultunk vissza Stószra. Volt ennek az egész jászói oda-vissza ruccanásnak egy hol finomabb, hol fűszeresebb erotikus légköre is. Stószfól jövet, hogy Bábi fönt idézett, ellenkező hangulatú versének címével játsszam, a szélben libegő színes pántlikák, szoknyák és ingvállak, Stószra menet Bocsek Zsuzsa profán, vaskos viccei fűszerezték az út hangulatát. Medével váltig feszengtünk miattuk a zsúfolt, sötét kocsiban, de Fábry, a szentnek, csak szelleminek hitt Fábry hatalmasakat kacagott az örökifjú Zsuzsa néni malackodásain. Ismét Jászó felé valamelyikünk megkérdezte az orvostól, valóban olyan beteg-e Fábry, mint hírlik, vagy csak képzeli, hogy az, s az orvos tudtunkra adta, hogy Fábry sajnos nem képzeleg, hogy szíve bármikor fölmondhatja a szolgálatot.

Egy hónap múlva, augusztus közepén ismét Fábrynál jártam, de immár egy egész napra és egyedül. Ragyogó nyári délelőtt volt, a reggeli postabusszal érkeztem, amelyik („Fábry Zoltán, Stós, via Košice”) az ő postáját is szállította, tekergős, vadregényes mellékutakon, nagy vargabetűkkel, félreeső településekre vivő szárnyutakra is betérve, s Fábry széles karimájú szalmakalapban, fehér ingujjban jött elém. A nagy kalap alatt még törékenyebbnek látszott a teste. Akkor vettem először igazán szem