Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Koncsol László: Fábry Zoltán levelei

Simaiék nappalijában rém sokat beszélgettünk. Fábry megígérte, hogy elküldi a bevezetőt. El is küldte, de jönni nem jöhetett. Gyiire olvasta föl Fábry szövegét a pozsonyi Vasúti Fő gazgatóság volt előadótermében, a mai Kis Színpadon, a Dosztojevszkij fasor 27. alatt. Fábry bevezetője később a Kortárs 1961. júniusi számában és Fábry Emberek az embertelenségben c. könyvében jelent meg, a következő lapalji jegyzettel: „A bratislavai magyar főiskolások ily című szavalóestjének bevezető előadása (1958)”. Fábry A humánum a magyar költészetben címet jellemző erejűnek találta. Erre vall, hogy később is vissza-visszautalt rá, például Forbáth-nekrológjában, tíz év múlva, az Irodalmi Szénié lapjain.

Az est külső légkörét az itteni magyar fiatalokat övező akkori bizalmatlanság és makacs tettvágyunk feszültsége jellemezte. Másfelől is figyeltek ránk; a magyar főkonzulátusra is küldtünk meghívót Kovács Istvánnak, az egyetem magyar tanszékének debreceni vendégtanára útján, s rajta keresztül kérték, hogy Illyés Gyula Bartók című költeményét emeljük ki a műsorból. Nem tehettük, mert Illyés Bartókja nemcsak összefogta a műsor eszméit és sugallatait, hanem saját leggyötrőbb gondjainkat is ennek a versnek kellett kimondania. További indokunk a vers mellett az volt, hogy nem találtunk benne semmi kivetnivalót. Csak annyi történt, amennyi a nagy, örök hitelű, szinte a vallás rangjára emelkedő társadalmi líra és a politikai gyakorlat viszonyában mind.g is történni szokott: a költészet több fázissal megelőzte a lassúbb, a számtalan bekalkulálható és előre kiszámíthatatlan tényező által meghatározott politikát. Az abszolút eszmény és a viszonylagos valóság szakadékét különben is csak szűkíteni tudjuk, feltölteni nem; az eszményt viszont mindig hirdetni kell. A verset a műsor csattanójára helyeztük, s Tóth János barátunknak, a pozsonyi Közgazdasági Főiskola fiatal tanárának feledhetetlen előadásában el is hangzott. Németh László, a „Szívek” ifjú, zeneművészeti főiskolás karmestere, Rajter Lajos tanítványa szólaltatta meg zongorán Bartók egyik Siratóját, s a mű elhaló záróakkordjába kondult bele János halk basszusa gúnyorosan, idézőjelesen, ahogy Illyés előírja: „»Hangza- vart?« — Azt! Ha nekik az, / ami nekünk vigasz! / Azt! Földre hullt / pohár fölcsattanó / szitok-szavát, fűrész foga közé szorult / reszelő sikongató / jaját tanulja hegedű / s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű / a bearanyozott, a fennen / finom, elzárt zeneteremben, / mig nincs a jaj-sötét szivekben! . . .”

Bennem a feszültség az előadás előtt egy öldöklő fejfájásban kapott külső jegyekben is észlelhető alakot. A színpadi főpróba és a műsor rövid szünetében elvánszorogtam a Manderla mellett levő gyógyszertárba, vettem egy doboz Dinylt, s hat pilulát mindjárt lenyeltem. Egy megállónyi utat visszafelé a ligeti hatossal tettem meg, s már ott, a villamosban éreztem, hogy az ólomsúlyú, halántékdöngető fájdalom ködként fölszakadozik és kipárolog a koponyámból. A tízperces úton el is múlt a gyötrelem, csak a csillapító hatása, a kábulat maradt meg, s a műsort a nézőtérről néztem végig.

Az Új Szó 1958. május 15-i száma így adott hírt a műsorról: „A bratislavai magyar főiskolások a napokban irodalmi estet rendeztek Ember az embertelenségben címmel a magyar irodalom humánus hagyományairól. A közel háromórás, minden tekintetben színvonalas műsort Fábry Zoltán, a költészetről szóló keményveretű tanulmányával vezették be.

Az utóbbi időben városunkban is több magyar nyelvű irodalmi és költői esten vettünk részt, összehasonlítva ezek színvonalát ezzel az irodalmi esttel, részrehajlás nélkül megállapíthatjuk: ilyen irodalmi est magyar vonalon még nem volt Bratislavá- ban, de talán másutt sem. Hivatásos rendező és színészek — így a Komáromi Magyar Területi Színház is — tanulhatnak, hogyan kell költői estet rendezni.. .

Az Ember az embertelenségben címmel rendezett est nemcsak a művek tolmácsolása és az érdeklődés, hanem elsősorban felépítése miatt egyedülálló. Egy este keretében ugyanis kevésszer mondtak még annyit, a jelenlévőknél olyan mély nyomokat hagyóan, mint ezen az esten.”

Jó intézmény volt ez a szavalókör, és remek volt a társasága. A siker lés a máig hallható, nosztalgiás visszhang egyaránt jelzi, hogy szükség volt (és lenne ma is) rá. Mindazonáltal kérészéletű vállalkozásnak bizoryult. Negyedéves egyetemi hallgató voltam akkor, s a „Szívek” heti két-húrom próbája, a sok vidéki fellépés meg a sza- valóköri munka rengeteg időmet elnyelte. Minden szövegmondást sok-sok próbával