Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Koncsol László: Fábry Zoltán levelei

Népdalról és néptáncról van szó a Tőzsér-versben, nem egyszerűen csak dalról és táncról; a pávatorok, a csizmaszár, az aranygyep, a juss képzete, a természeti, idilli, stilizált, egyúttal archaikus népi képvilág egyöntetűen emellett szól. Aligha lesz ezek után kétséges, hogy irodalmunk ezt a verset Tőzsér „Ifjú Szívek”-élményének, talán éppen a Fábry által is megfogalmazott nyelv-dal-tánc anyanyelv-háromság több éves belső, beavatotti, papi, szentségközvetítői élményének is köszönheti. (A népi kultúra színpadra emelésével és oktatásával kialakult a folklór „papi” és „laikus” rendje, s az élmény is kettévált.)

Az „Ifjú Szívek”-nek magam is alapító tagja voltam, de részben komáromi tapasztalataim birtokában, részben az egyetem miatt a puszta éneklésen túl még a fölkínált szólamvezetői tisztet sem vállaltam el. Egy kávéházi tervezgetésünk közben azonban fölmerült és gyorsan ki is kristályosodott a társaságban egy egyetemi szavalókör terve, s a baráti közösség engem bízott még a kör szervezésével és vezetésével. Vállalnom kellett a föladatot, s a közösségi megbízatás megint szőröstül-bőröstül fölszippantott.

Rövid életű szavalókörünk lazán az „Ifjú Szívek”-hez kapcsolódott, de külön szabályzata és a CSISZ-kö'zponttal külön kapcsolata volt. Műsorpolitikai és más kérdésekről Jaroslav Kubičkával, a tőlürd : pár évvel idősebb, cseh származású, szobrásszá lett festőművész növendékkel tárgyaltam. Ilyen minőségemben kerültem másodszor is, immár közvetlen és személyes kapcsolatba Fábryval.

Ady-élményem vezetett oda, hogy amikor a szavalókör első bemutatkozására készültünk, a műsort Ady lírájából szűrtem ki. (Első megjelent cikkem is Adyról szólt, 1954 novemberében, s a minden újat éberen figyelő Fábry akkor jegyezte meg a nevemet.) Először 1957. november 29-én, a pozsonyi Vigadó Fučijk utcai kis próbatermében léptünk föl, egészen kezdetleges színpadon, túlzsúfolt nézőtér előtt. (Másnap hallottam, hogy öreg professzorunk, Sas Andor is az ajtónyílásban ágaskodva nézte végig a műsort.) A zenei részt Turczel Lajos szervezte; egyik tanártársát és barátját, Albrecht Jánost, a kiváló zeneesztétát és előadóművészt kérte meg, hogy lépjen föl az estünkön. Albrechték aznap este hangversenyt adtak a Vigadó nagytermében, s a két műsor ütközött. A helyzetet úgy oldották meg, hogy koncertjük szünetében átfutottak a kisterembe, azon csapzottan íiiültek a sebtiben átrendezett kis pódiumra, a keménypapír ernyővel fátyolozott villanykörte alá, előadták Kodály Epigrammáit, majd hangversenyük végén ismét átszaladva hozzánk Liszt Elfelejtett románcát, s első jelenésük után visszaloholtak a nagyterem pódiumára, folytatni az előadást. A hangverseny műsorán Liszt és Kodály említett művén kívül Beethoven c-moll triója [op. 3) szerepelt, s Albrechtén kívül (mélyhegedű) a „Szívek”-kel tevékeny kapcsolatban álló Ladislav Kupkovič (hegedű) és Dušan Martincek (zongora) működött közre a két pódiumon. (Hadd jegyezzem meg, hogy Albrecht János a nagy múltú pozsonyi Albrecht zenészdinasztia sarja, Albrecht Sándornak, Bartók pozsonyi diáktársának és élete végéig jóbarátjának fia. Ma a Musica aeterna kamarazenekart vezeti.)

Ilyen körvezetői minőségemben találkoztam Fábryval 1957 karácsonya előtt, útban Pozsonyból hazafelé az ünnepekre. Kassán jöttünk össze, Kováts Miklós barátom közvetítésével, Fábry kassai barátainál, Simaiéknál. Akkor már írásban is készen állt második szavalóköri estünk műsorterve; ezt mutattam be Fábrynak, s kértem, utazna föl Pozsonyba, s nyitná meg személyesen az Ember az embertelenségben (A humánum a magyar költészetben! fő- és alcímű, tehát szintén Ady és Fábry kettős sugallatában fogant előadást.

Életünk folyamán többször is átéljük a meghökkenést, ha hírből jól ismert emberek először látott arca más, mint amilyennek elképzeltük. Fábry olümposzi szellemiségéhez olümposzira formált vonásokat képzeltem el, nyilván az eszményítő klasz- szikus képzőművészet hatása nyomán. Helyette egy öreg indoeurópai muníkás vagy paraszt kegyetlenül megtaposott, belapított és behorpasztott arca fordul felém, az öregedésnek abban a szakaszában, amikor a férfi és női arc vonásai is egymásba mosódnak, s már nem egy férfi vagy nő, hanem csak egy szenvedésre termett emberi lény mindenen túli arca tekint ránk. Harcaiból elevenen került ki, de nem sértetlenül: tüdeje, szíve és éppen arca szenvedte meg sorsunk próbáit. Hangja is fáradtan, fátyolosán csengett, s hanghordozását a Szabó Béláéhoz hasonlónak találtam. (Jő volna kiadnunk egy nagy hanglemezt íróink ma még elérhető hangjával. A sort nyilván Fábry hangja nyitná még.)