Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Koncsol László: Fábry Zoltán levelei

Egy kapcsolat háttérvázlata

(Fábry Zoltán leveleihez)

Nem tudom, ki hogyan tekint vissza Fábryval való kapcsolatára, s hogyan értékeli viszonyukat, de ha újrakezdhetném, a leveleiben is nyomon követhető tapasztalatok birtokában igyekeznék távolabbról tisztelni művét és személyiségét, már amennyire egy ilyen tartózkodóbb magatartás egyáltalán lehetséges volna minálunk. Kapcsolatunk részemről munkatársi, még pontosabban szolgálat jellegű volt, s rám nézve egyre több felelősséggel járt. Hadd tegyem hozzíá, hogy kiszámíthatatlan felelősséggel. ..

Fábry személyiségét a tragikum súlyos fellegei gomolyogták körül; olyan volt, mint egy monumentális villámhárító, melyre nagy bizalommal tekintünk föl, hiszen tág körben nyújt az embereknek biztonságot, de történelmünk állandó zivataraiban, a mindig csapkodó villámok között mégis csak félelmes látványt nyújt egy ilyen berendezés; még derűs napokon, fölösleges voltában is van benne valami emlékeztető, valami hátborzongató, és riaszt a közelsége, a sok kékesfehér lángostor, a csattogás, a moraj, a légköri magasfeszültség, mely benne tömörül, s idővel magát is ronccsá- szénné égeti. De a villámok nemcsak fentről lefelé jönnek, a villámhárító is szikrákat lő a fellegekbe, ő oldja föl a lenti közeg feszültségeit, a magáéit is. Ma is elborzadok Fábry egy-egy válasza olvastán: az ember tudtán kívül, minden jószándéka ellenére is Fábry életével játszott, noha csak rendes szerkesztői munkáját végezte: kéziratokat vett át tőle, kisebb-nagyobb nyelvi és stiláris pontatlanságokat igazított ki szövegeiben, gépeltetett, intézte a kiadással kapcsolatos hivatali teendőket, tárgyalt, vitázott, szervezett, levelezett, legjobb tudása szerint, az ügyhöz, helyzetünkhöz és Fábry személyiségéhez méltó felelősséggel.

Fábry azonban a mi műhelyeinktől messze élt, stószi otthonából csak végszükség esetén, főleg egy-egy kórházi vagy szanatóriumi íkezelés végett mozdult ki, s Pozsonyban a háború után alig járt. Sohasem Dódona kerekedett föl zúgó tölgyeivel a végze tűk titkaira kíváncsi emberekhez, hanem ők zarándokoltak mindenfelől a meredek hegyek közé zárt, orákulumoktól hangos Dódonába. Ugyanígy jártunk mi is a stószi hegyek és fenyvesek közé, múlt és jövő sorsunk titkait kutatni. „Szemek néznek rám: beszélj! (...) Szemek néznek rám: fennakadt, kitolt, kiégett, vak, halott, megüvegesedett szemek: beszélj! Mit mondjak? És miért mindig az író beszéljen és miért mindent ő mondjon? Orákulum volt talán eddig, intés és óvás, tanács és csalhatatlan ság, mit megfogadtak és végrehajtottak? Isten ő, mindenek megmondhatója, kinek törvénytáblái előtt leborultatok? Mit akartok az írótól?” — kérdezte a Nagyon jajban, majd újra meg újra, kisebb-nagyobb kérdések nyomán, felszólításra vagy anélkül, mint később a Rang és hűség ben is: „És újra elért a hívás: iszólj, beszélj! És újra feltört a berzenkedő viszolygás...” Biztos, hogy a posta intézménye nélkül nem azzá a Fábryvá lett volna, akit ismerünk, amiképpen Kazinczy missziója is elképzelhetetlen lett volna az akkor még fiatal, de jól szolgáló posta híján. Indultak a kérdések a fenyves illatú jóshelyre, s a jósigék ritkán maradtak el, noha sem Püthiának, sem Fábrynak nem volt könnyű az élete. Ott a barlang, a mérges gőzök és gázok, a motyogó kábulat, itt a koncentrációs táborok, kínzókamrák, a fojtógáz és a hamvasztók füstje. .. Pütliia válláról azonban Apollón papjai minden felelősséget levettek azzal, hogy motyogásait és sikolyait ők formálták szépen artikulált és ügyesen kétértelmű- sített hexaméterekké, míg Fábryra a jövendölés kínja és a lehetőleg egyértelmű megformálás felelőssége is egymagára várt.

Vannak pillanatok, amikor gyors személyes tájékozódásra van szükségünk. Ilyenkor a leggyorsabb levélváltás is életveszélyesen lassú tud lenni. Mindezek tetejébe az