Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)

háttal állni az üvegajtónak, nehogy a lámpám ténye ... — Illés írta alá. Egy szabályos végrendelet: „Idős Illés Pál, Isten színe előtt nyilatkozom, hogy elhatározásomat az önzetlenség és jószándék vezérli, miszerint azon a napon, amelyen én testben és lélekben az elíziumi mezőkre távozom a hiúságok e fö'ldi színteréről, minden pénzbeli vagyo- nom — 800 000, azaz nyolcszáz ezer korona — Illés Lórántra, a sors méltatlanságát tűrő unokámra szálljon át. További ingó és ingatlan vagyonomat fiamra, Illés Pálra testálom, id. Illés Pál”. Hihetetlen; micsoda csalétek, micsoda lelemény! Illés felfedezte volna a szándékomat? Tán meghallotta a csákányozást és abból következtetett rá? Fene gyorsan kellett cselekednie. Valamit rosszul csinálhattam... Mert ha kitudta a szándékomat, akkor meg is tud benne akadályozni... Vajon állított-e több csapdát?, vagy beéri ezzel? Igen, minden világos, a papír oda volt helyezve, ahol az én papírjaim és bizonyítványaim vannak. De mi célból? Ennyire fontos lennék számára?... Mielőtt azonban bármire is rászánnám magam, itt egy kérdés: mi történne, ha Illésnek valóban lenne annyi pénze? ... Nem vitás, abban az esetben is odébbállnék ... Jóllehet, a papír igazára is hagyni kell némi esélyt. Ügy kell tennem, mintha nem fedeztem volna fel a zsaroló levelet; még jó, hogy nem gyűrtem össze, vagy hogy egyáltalán nem téptem szét. Így legfeljebb azt hiheti Illés, hogy nem fedeztem fel a „végrendeletet”. Elvégre sötét van, s ide jöhettem volna zseblámpa nélkül is. S ha netán egykor tényleg módjában lesz beváltani elképesztő „testamentumát”, nem veheti rossz néven, hogy elhúztam a csíkot. Ahogy ezt így elgondolom, úgy tűnik, mintha mindent értenék, mégis vérem hullámverését hallom a fülemben. így hát, míg értelmem semmibe veszi a végrendeletet, addig belső jelzőrendszerem nyugtalanító figyelmeztetése mást mond... Mindegy, a sírköveket láttam, mi kellhet még? Már csak az éremgyűjteményem van hátra. Most, hogy ebben a szokatlan időpontban ilyen szokatlan dolgokkal nézek szembe, még a tárgyak is szokatlanabbak és valószerűtlenebbek körülöttem, ami talán csak a képzeletem játéka, hiszen alig látok valamit. A hold most egy tenyérnyi résen át az ajtó sarokvasát világítja meg, s nekem egy tűzszerész kezével kell kitapogatnom a kilincset, amelyről most csak az emlékezetem tudja, hogy fényesre van kopva, s alatta a kulcstakaró letörve. Azt sem tudom, miért, de talpam alá egy sötétkék, süppedő szőnyeget képzelek. . . Úgy van, az éjszaka és az események feszítették idegszálaimat a csaló érzékenységig, hogy most alig hihetem, amit tudok a sárga-barna mintás spárgaszőnyegről, amelyen állok, s amelynek a mintáját, de még a reá került kávéfolt rajzát is ismerem. Aztán hirtelen, mintha felülkerekednék a helyzetemen, megfeledkeztem szituációm bonyodalmairól — vagy csak a szúnyogcsípések feledtetik velem. Egy ideig ájult csendben hallgatózom, s valami sejtelmes derengést veszek észre a sarokban. Ha merőn odaszegezem a tekintetemet, akkor semmit sem látok, de ha kissé félrefordítom a fejem, mintha ágynemű fehérlene ... Kezemben zizegni kezdenek az imént előkotort papírlapok, talpam alatt ropogni kezd a padló, attól félek, hogy összekoccannak a fogaim. Tudom: egy idegen fekszik az ágyban. Négy díszlépéssel hirtelen a fekhely mellett termek, és zseblámpámmal közelről az idegen arcába világítok: Apám!