Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
voltak a falak. Azóta is vágyódással gondolok a korpa, kukoricadara illatára és a lószerszám új-szagára, amelybe akkor még üde mészszag is elegyedett. Villanyt gyújtottam (Ez ugyancsak a tűzeset óta váltotta fel a gyertyát. Az újjávarázsolt ház többi helyiségével nem tudtam többé megbarátkozni. A szobák új, valószerűtlen templomi bútorai közül kiszorultak meghitt emlékeim, s helyükbe szorongásaim költöztek. Félni kezdtem, hogy ebben a környezetben még a magam számára is idegenné válók. A lóistálló, pingált falaival és a falba épített karos csilláraival mindig bizonytalanságot ébresztett bennem: sohasem tudtam, hogy melyikünknek szól a jelképes kiutasítás — a lónak, vagy nekem?), majd sétálni kezdtem fel és alá. Örültem, hogy végre egy kellemes zugra leltem. Hogy nagyobb súlyt adjak sorsdöntő tervemnek, egymás után téptem fel a polcokon sorakozó rumosmeggy-befőttek celofánjait s a levüket sorjában kiittam. Ragyogó, de rendre használhatatlan ötleteim támadtak ... Émelygést éreztem s valami olyasmit, hogy felnőtt vagyok. Fel és alá járkáltam, jólesett — talán mintegy vezeklésképpen — lerónom azokat a kilométereket a cementpadlón; miközben harckocsit irányítottam, gazdag nőket hódítottam, megdöntöttem egy tucat világcsúcsot... Mikor Illés rámtörte az ajtót, nekem még arra sem vol erőm, hogy kitámolyogjak a kamrából. „Ne félj, öreg, nem jelentelek fel”, ennyit mondtam, aztán a közbeeső időszakra nem emlékszem, csupán arra az ötletemre, hogy elszökök hazulról. Most pedig, míg Salamon a rendek közt szimatolja a kifogásolnivalókat, ismét meg kell húznom a demizsont — ennyi feltétlenül szükséges Salamon gyanútlanításához. Útközben hazafelé pedig el ne felejtsem megkérdezni őt arról, amit a sírközök végén láttam... A LEÁNY Ha Lóránt a bokrokat nyesegeti, füvet kaszál, vagy a halott virágcsokrokat és koszorúkat égeti, el nem mulasztanám, hogy halaszthatatlan keresgélnivalóm essen az udvaron, természetesen azokon a helyeken, ahol a temető irányába kitekintést engednek kertünk szőlőtőkéi és ribizlibokrai, valamint a temető gesztenyefái. Itt állunk a kacsintás bűvkörén bévül... A minap még az asztal alatti birodalomnak, hova-tovább pedig az udvarnak voltam az úrnője, birodalmamba azonban — mesebelisége ellenére is — több minden belefért, mint egy tucat iskoláskönyvbe. Azóta országokról, földrészekről, sőt, még bolygóinkról is fel tudnék mondani egy sor haszontalanságot, de mi legyen ezzel a köpésnyi távolsággal itt kettőnk között? Legalább, fiittyents, te! Hiszen azt jól megtanultad az öregapádtól, attól a káromkodósabbiktól, ami remélem nem jelenti azt, hogy mindenben olyan leszel mint ő, még ha van is valami abban a szóbeszédben, miszerint két vénából is az ő vérét örökölted. Ha akarnám, tudhatnám (ha akartam volna, meghallhattam volna), mikor más leányokra úgy füttyöigsz és kurjongatsz, mint egy veszett dervis. Vagy kék ruhát kellett volna felvennem, jobban elütött volna a zöldtől. A lila új ruhámnak pedig elég rövid a szoknyája is, és szó sem érhetett volna miatta, mert itt, a temető mellett mindenkor helyénvaló az ünnepi viselet... Esetleg napozót? De ha már az a hatvan lépés olyan leküzdhetetlen távolság, s még az az egyetlen szó, halkan kimondva is lehetetlen, akkor fiatal leányok számára ki kéne találni valami olyasmit, mint a szócső vagy az adóvevő — bár ki tudja, lehet, hogy akkor talán ennek a hatvan lépésnyi távolságnak minden leküzdhetetlensége egyetlen lépésnyi távolságba zsugorodna ... PÁL A gyerek viszontlátása lesz a legkényesebb... Mennyi is, hohó, hiszen az már egy tizenöt éves kópé, akivel szemben csakis az igazság jöhet számításba; egészen kézenfekvő lenne például az a recept, amely a bíróságon éppenséggel nem vált be, de a lehető legjobb volt. Beszélni pedig kénytelen leszek, ha egyáltalán ki akarok kászálódni a szipirtyók-szőtte kerítőhálóból. Ennek megfelelően, saját gyermekkorom megrendítő dramatizálásával kell kezdenem Lóránt megnyerését. Egy tizenöt éves kanyhalló manapság már dörzsölt lehet, különben meg remélem is, hogy az apjára ütött. Persze, semmi érzelgősség, férfias kézfogás, és passz: „Férfivá cseperedtél fiam (már olyan magas lehet, mint én), szembenézünk a múlttal és átpelenkázzuk; hanyagoljuk a finy-
