Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
..Százhúsz korona hetven fillér, ami az alkatrészeket illeti. Volt ugyebár három tranzisztor és egy kondenzátor. Engedd meg, hogy a munkát ne számítsam”. Ekkor már tegezett. Még parázslóit a bőröm az ujjai nyomán és úgy éreztem, mintha az én szerény tőkémet gyarapította volna az a százhúsz korona, amivel megrövidített, hiszen rajtam kívül senki sem tudhatta, hogy csak három helyen kellett a drótokat egybeerősítenie. Kinéztem Timótból még vagy húsz év munkát, és már csak egy dolog foglalkoztatott: hogy miután elmegy, azonnyomban elvághassam a készülékben a drótokat ugyanott, ahol előzőleg ... LÓRÁNT ... és biztos lehettem benne, hogy mire visszaérek, már az egész ház égni fog. A lángok azért engem is emésztettek,még több száz méternyi távolságból is, ami ellen csupán egyetlen recept kínálkozott, a Lujzáé, aki előrukkolt vele varázsszereinek zsúfolt tárházából, valahányszor töprengeni látott, s úgy sommázta a nyavalyámat, hogy kór- ságos gondolataimtól kell megszabadulnom, még mielőtt a sodrófája által kiutalt frász utolér. Olyankor aztán ajánlatos volt fát hasogatni vagy kertet ásni, s fennhangon énekelni hozzá a „Most szép lenni katonának”-ot. Meg is próbáltam az ilyen „kúrák” hatását legalább szuggerálni magamnak, miközben jól tudtam, hogy Salamon néhány liter borral oldaná meg az ilyen lelkiismereti feladványt... A lángok, pókhálő-gyújtózsinórokon végigfutva, csakhamar a gerendákat ostromolták. Vad fény tört az örökkön sötét szurdokokba, felfedve a gerendára hurkolt rőfnyi kenderkötelet, egy régi bevésés tántorgó betűit, egy ódon ládikót s a darázsfészkeket. Forró por és pernye örvénylett a levegőben. A gyufásdobozt rázogattam izzadt markomban, s valami kényszerűség folytán ugrálnom kellett. Akkor még nem tudtam, hogy mi volt az, kimondani persze ma sem merném, de biztos vagyok benne, hogy jő tánc volt. Őseim járhatták úgy valahol délkeleten, ellenségeik tetemei felett. Egy szemtanú elbeszélésének alighanem csak akkor adott volna hitelt hallgatósága, ha történetét a látottakról alaposan leegyszerűsíti. Dédelgetett óhajom, amely szerint megváltó elégtételként kellett volna elkönyvelnem, hogy most aztán visszafizettem nekik — bizonyos fanyar utóízt kapott, ami nem a füsttől származott. Már tudom: ha mégannyira csábított is a bosszúállás lehetősége, tudhattam volna, hogy az öregek is ugyanazt akarták; tehát nem lett volna szabad megtennem. A szentképet áthelyezhettem volna a konyha cementpadlójára, viharlámpát gyújthattam volna, s a hangsúlyosabb célzatosság kedvéért vizes pokróccal még körül is sáncolhattam volna az egészet. Egész úton rohantam. Fáradtságra nem emlékszem. Vissza csak egyszer pillantottam, így inkább csak képzeletemben lobogott... Valahogy úgy van ez, mint a filmekkel: az ember ráhangolódik egy részletre, s azon túl úgy érzi, hogy annak óriási a jelentősége, s erről órákig tudna lelkesen beszélni. Ha viszont egy más alkalommal újra látja a filmet, a leggyakrabban azt tapasztalja, milyen rövid és jelentéktelen az emlékezetében őrzött részlet. Salamonék a dombtetőn vártak. Emlékszem, Salamon borral kínált. (Azóta is megmeghúzom a demizsonját, mintha lopva tenném, valahányszor észreveszem, hogy számít rám, hadd áltassa magát hozzám fűződő reményeivel). Azt mondta: „No, öcskös, ezen túl akár előttem is rápöffenthetsz. Egy ilyen akasztófavirág egy kis gyufázástól már nem pisil be”. Miután Salamon a kárbecslővel felvétette az utolsó hamuvá lett szalmaszálat is, a felcsípett biztosítási összegből új cseréptetőt rakatott, vett új lószerszámot, hordókat, prést, puttonyt (a pincéjét gavallérosan felszerelte), egy kétméteres szélkakast a kémény tetejére, karos falicsillárokat az istállóba, a lécrácsos kukoricagóré réseibe pedig gyantaillatú nyersléceket szegeit, amitől úgy festett a góré, mintha rabruhát öltött volna. Már másnap fülembe jutottak azok a megjegyzések, amelyek megtalálták az összefüggést Salamon, Lujza és a kukoricagóré között. Salamonnak a fejhordása, valamint ahogy a lóval és Illéssel beszélt, ugyancsak azt bizonyította, hogy maradt még pénze jócskán. Én egyre csak töprengtem, gyakran több gőzt pazarolva arra, hogy a töprengő ember benyomását keltsem, mint a valóságos kérdésre. De hogy egyelőre semmire sem jutottam, az nem a bűnrészesség miatt volt. Tennivalóm felől határozandó, egy önma- gammal történő végső szembesítésre bezárkóztam a kamrába, ahol még száradófélben
