Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)

pontosan az út peremére, ahol az úttest burkolata felesben érvényesült a porral. Távolodóban is kivehető volt kegyes és elégedett vigyorgása, ahogy bennünket néz, miként vetjük magunkat életünk legédesebb dinnyegerezdjeire, márpedig nem az út pora édesítette meg azokat. A dinnyeérés hősi időszakát kellett akkor ágyban töltenem. Még szeptemberben is ágylakó voltam, mikor a délelőttök annyival voltak tűrhetőbbek, hogy tudtam: egyébként az iskolapadban kellene feszengnem. Magam voltam a generáljavítás utáni, begyújtott terepjáró, amelyből kilopták a kerekeket. Öregeim ez idő tájt talán még aggodalmasabb pillantásokkal méregettek, mint betegségem válságos idején. Amikor aztán meg akartam szökni, akkor jöttem rá, hogy mi is történt velem: mikor negyven fölé szökött a lázam, öregeim a könyveimmel együtt eladták a ruháimat is.

Tessék, hát csak fejtsék meg az „ugrabugrálásomat”, amiből persze semmi hízelgőt nem sütnek ki. Ha hozzájuk hasonlatos lennék, hát én is épp eleget csodálkozhatnék azon, hogy Salamon a labirintusszerü nagy ház megannyi helyisége közül miért épp a góréban alszik a legszívesebben, vagy miért van az, hogy Illés, ha csak szerét ejtheti, ugyancsak a jászolban húzza a lóbőrt, és ha kint vannak a határban — bármelyikükről legyen is szó — előbb eszik meg az akácvirágot, a papsajtmagot és a lósóskát, mint a magukkal vitt zsíroskenyeret. Vagy hát mi az én „ugrabugrálásom” ahhoz képest, mikor Salamon sétára indul hófúvásban, netán mikor Illés ünneplőt ölt, mielőtt félnapos csatangolásra, gyerekcipője nyomainak keresgélésére indul, keresztül-kasul sáson, át zsombékon.

Illés akkora szénanyalábokkal térült-fordult, hogy őt figyelve az ember arra gondol, csodát lát, mert az árnyék csak öt centit kúszott azóta, hogy azt mondta: kegyetlen gyomorfájás kínozza, le kell heverednie az árnyékba. Ügy látszik, Salamon idézte elő ezt a csodát, mert való, hogy amint a nadrágszára meglibbent, úgy tűnt, bévül kétfelől összeér a fekete ruhaanyag. A vállait jelző két hegyes csontra akasztott kabátjában bizony a szőlőben strázsáló madárijesztővel állt vélhető atyafiságban. Aligha tévedek, ha azt gyanítom, hogy a felesége is (vagy elsősorban a felesége) képtelen lenne éjszaka felidézni az ábrázatát. Szemgolyói mélyen bekvártélyozták magukat üregeikbe, s a tiszteletesen és rajtam kívül csak a találgatás marad mindazok számára, akik tudni szeretnék, hogy kalapkarimája milyen színű szempárra vet árnyékot. No igen, talán még apám ismerheti az öreg kék szemét. (Apámról annyit hallgatunk, hogy az emlékét őrző színtereket már alig képesek azonosítani gondolataim).

Illésnek szorosan az álla alatt gombolódott fekete, gallér nélküli inge, amit — legyen az tél vagy nyár — soha ki nem gombolt. Legtöbbször háttal állt nekem, de az volt az érzésem, hogy hátat fordított ő az egész világnak. Ha szemben álltunk egymással, akkor sem nézett rám, de ismertem már azt az orv, villanásnyi pillantását, amellyel most is, minden fordulónál engem exponált. Aztán, anélkül, hogy rám nézett volna, hozzám lépett:

„A szülők és a verés hiányát mindenki megsínyli, de erőltess magadra méltóságot, fiam, és ne ugrabugrálj”, mondta.

„Az elefánt a fülével legyez, úgy hűti magát, anélkül, hogy méltóságán csorba esne”, akartam mondani, viselkedésem kettőnk általi minősítésének középértékét keresve, de válaszom megfogalmazásával elkéstem, így az kimondatlan maradt. Mikor Salamon is odatoppant, Illés egy órás szakértelmével kezdte vizsgálni vasvillája nyelét, amely egyébként egyáltalán nem volt laza.

„Lehet szaporázni a rakodást”, mondta Salamon, akinek homlokára csúsztatott kalapja leleplezte tarkóját, az ellenállhatatlanság domborművét. „Te meg felcsaptál eső- bűvö'lőnek, vagy talán meghibbantál?”, mondta felém fordulva, a jól idomított kutya gazdájának mosolyával. Olyan gazda volt, aki várta, hogy megbocsájthasson az ő kezes kutyusának, amely kidöntötte a gazdi kerítését, széttépte a nadrágját, felfalta a lovát...

„Csak ágaskodtam. Egy lila bikini mozdult amott az ágak közt”, mondtam. S ha mondjuk Lujza is látott volna, valamely ismerős megjegyzésével Salamonnak helyeselt volna (bár az is elképzelhető, hogy a pártomra állt volna), arra azt válaszoltam volna: „... nem nagyanyám, hanem a te főztödtől az ember szinte kiugrik a bőréből..No, ezt így mindig könnyebb kiagyalni, holott egyáltalán nem biztos, hogy a valóságban is ilyen választ előzne meg a feltételezett megjegyzés, mindenesetre csakis valahogy ilyes-