Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
hogy csak most... izé... lendülök bele. Csak el ne felejtsem, hogy kifogásképpen Lórántnak is gyomorfájást mondtam. „Elő a frissítőt, elő a frissítőt! Áldásos a nap melege, de ami sok, hát az a mai hőség”, mondtam Salamonnak. „Szorgalmazzuk a rakodást, s ha a fejünk fölé emeljük a vasvillára szúrt szénanyalábot, akkor az árnyékot tart, s ha jól szorgalmazzuk, mihamarabb hazakeveredhetünk és megszívhatjuk magunkat jótékony kútvízzel” — úgy mondta ezt Salamon a környező fáknak és sírköveknek, mintha ezt már azoknak is tudniuk kéne. A fiú a szekérhez ólálkodott, az ülésdeszka alá nyúlt, és az abrakostarisznyából elővarázsolta a demizsont. A megsárgult csikket nyelvével a szája szegletébe passzolta, úgy ivott. Aztán hosszasan babrált a demizsonnal, de sehogy sem sikerült ugyanúgy visszahelyeznie, amint volt. Láttam, hogy Salamon mindezt titkon, de elégedetten figyeli. Azt mondogattam magamban: nem vagy szomjas, nem vagy szomjas, nem vagy szomjas .. LUJZA ...is, a bors, cseresznyepaprika,'minden benne van — így szereti ezt Salamon.. Huszonkét éve vagyok Illés felesége, de ő még nem szokta meg a főztömet... Nem én vagyok a hibás. Akkor is úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy az ő dolguk volt. Annak már vagy huszonnégy éve, hogy Salamon énutánam kezdett koslatni. Néhány kényszerítő, esős őszi nap elegendő volt, s igencsak összemelegedtünk. Már második esztendeje tartott ez így, mikor azzal állt elő Salamon, hogy Illés, az ő testvérbátyja hajlandóságot mutat irántam. Azonnyomban tanácsolta is, hogy csak menjek hozzá feleségül szépszerivel és ne féljek, kettőnk között minden marad a régiben. „Ezt is nekem kell nyélbe ütni, pedig hozzám képest épp elég vén”, mondta, mert Illés mafla lenne feleséget keríteni magának. Meg kell hagyni, szemrevaló porta volt ez már akkor is. Hát még a tűzeset óta! Volt a háznak legalább tíz helyisége, Salamonnal azért mégiscsak a kukoricagórét kedveltük leginkább, még ha Illés miatt szorultunk is oda eleinte. Azt mondta Salamon, hogy ő majd mindent elboronál: tudtam, hová csöppentem, tudtam, mi üti a markomat, hát úgy határoztam: az ő dolguk... És nincs okom panaszra, esetleg így, magam előtt... Illés jó ember, Salamon okos ember. Lóránt pedig... Ha a szülei jutnak eszembe, olyankor tennem-vennem kell, egy verbunkost dudorászni, vagy bármit, ami könnyen befészkeli magát az ember fejébe, kiszorítva onnan a kellemetlenségeket... „Most szép lenni katonának .. LÓRÁNT Ez a tolakodó, szüntelenül a hangszálaimat birizgáló melódia hagyján, de már vagy negyedszer azon kapom magam, hogy táncolok, ami mások szemében közönséges ugra- bugrálásnak tűnhet; mégsem leszek kíváncsi rá, hogy látott-e valaki, mert ha most körbepislogok, elárulom, hogy furcsállnivaló van a viselkedésemben. Az öregeim szemében pedig egyenest a bolondot játszanám, ha most magyarázatképpen a szénaillatról és a reményteljes kék végtelenről kezdenék áradozni, no meg a gesztenyék felhőnyi árnyékáról, mindarról, ami azt élteti, aki főbérlőként képes élvezni ezt a szellős összkomfortot. Ilyennek legfeljebb a lovat tarthatnám. A jó öreg igavonó horkantásai egy hullámhosszon kelnek a lombok szabadságszimfóniájának hangjaival. Egy ló azonban nem ember. Nagyapáim emberek. Én is ember vagyok. Ezen, úgy látszik, az sem változtat, hogy öregeim akár hazugságok árán is megvédelmezik érdekeiket, míg az én alapvető, egy apára és egy anyára való jogom hiábavaló, az apró igazságtalanságokkal szemben pedig mintha teljesen védtelen lennék, akárcsak akkor, mikor kiheverve a tüdőgyulladást, hazahoztak a kórházból. Csak feküdtem, feküdtem, napokig, hetekig. Épp a nyári szünidő émelygősen édes utolsó hetei voltak azok. Távoli pöfögésükről megismertem a dinnyeszállító traktorokat, amelyeket rendes körülmények között körül- rajzottunk és az őrizetlen rakományt megvámoltuk. Ha őr csücsült a rakomány tetején, azt sohasem indította meg gyerekes kéregetésünk-könyörgésünk, de még céltalanságot nem ismerő trappunk sem, ahogy a traktort követtük, bár a rakomány őre talán sohasem mulasztotta volna el, hogy lehajítson nekünk egy jókora dinnyét, azzal a tévedhetetlen irányzékkal, amely a dinnyét sohasem juttatta az útmenti fűbe, de mindenkor
