Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)
égett, öröm volt nézni. „Senkivel sem találkoztál?” kérdeztem. A legbecsesebb holmik a kocsin voltak: a demizsont az ülésdeszka alatt tudtam, a többi pedig a batyuba kötve; Lujza kotlott rajta, hátul a saroglyában. Vártunk még vagy egy negyedórát, aztán trappba fogtam a csikót, és irány az égő ház! Arcomba csapott a mogyoróvessző és a líceum, eszeveszett iramban rohantak velünk ellenkező irányba a fák és a csőszkunyhók árnyai, csak a hold és a csillagok bírták velünk a trappot. Mire megszólalt a vészharang, már a füst szagát is éreztem; még oda is szóltam Illésnek, hogy mondok, ez egyszer elvették a kenyeredet, harangozó uram. „Nem tudom, ki lehet, de még félreverni sem tudja tisztességgel”, mondta. Nem is volt túl nagy csődület. Ügy gondolom, hogy csak azok áldoztak álmukból egy fejezetet a tűznek, akik attól tartottak, hogy az ő portájukra is átharapózhat. Ebben ki is merült minden segítőkészségük; elszán- tabban legfeljebb a bámészkodásra alkalmasabb helyekért tülekedtek. Minden jó szomszéd a másik háta mögé pályázott, ahonnan aztán már nem nyílott alkalmuk tűzoltóképességeiket fitogtatni. Valahányan a tűzoltók után óbégattak, de bízvást remélhettem, hogy egyikük sem riasztja őket. Lórántot is noszogattam, de nem volt hajlandó kiabálni, csak tekerte a kalinkót és bámulta a tüzet. Nem úgy Lujza, aki értette a módját; túlságosan is jól sopánkodott. A szomszédok összebólintottak, s akkor már tudtam, hogy sikerült... Mellemen megtéptem az inget, s hordtam a vizet. Mindenhová lötyög- tettem, csak lehetőleg a tűzre ne kerüljön belőle. Mikor aztán láttam, hogy sikerült (bár még javában recsegett-ropogott a gerendázat, a lángok falánkan harsogtak), csak akkor engedtem a szememnek egy kis környezetszemlét: a kukoricagórét, az élősövényt, a szomszéd repkénnyel befuttatott házát, a gólyalábairól méltóságteljesen széttekintő víztornyot is északi oldaláról érte a fény, amely azon ai éjszakán néhány órára felváltotta a szolgálatos sötétséget, soha nem látott megvilágításban tüntetve fel házunk tájának kopottra nézett kulisszáit. Mire eloltottuk a tüzet, jobban mondva, mire minden leégett, a horpadozott pléhkannák fenekén finom, sárga homok gyülemlett össze. Lujza jól rendezett mindent. Ügy hajnaltájban a kukoricagóréban füst-fűszerezte melegben gabalyodtunk össze a ponyva alatt. Elindult velünk a góré, száz ősünk nászágya hánykódott alattunk ... Gyia, te heréit vén csataló, hogy az istennyila .. . Az évszázados gesztenyefa törzse mögül, a kovácsoltvas kerítésen túl, mindjárt előbukkan apám sírköve. Már ő elmulasztotta az utolsó verést, de nem Is bocsájtom meg neki... Lássuk csak, minő némajáték kerekedik Illés túl kimért mozdulataiból: „Az alvajáró”. Hej, ha valaki írt volna ilyen címen valami színdarabot és én tudnék róla, most így rátrafálhattam volna... A keresztmaszatoló cudarját. Én a másnapos, álmos, kurta-lomha mozdulataimat már suttyó koromban képes voltam megtoldani egy kis finiszes szórakozottsággal, ami mégiscsak könnyebb fajsúlyú vétek volt apám rögtönítélő széke előtt — nehogy utolérjen a megbékélt, hörpintgetést elítélendő, bölcsességet és fegyelmezést tömörítő frászainak egyike, mert attól néhány napig cigánykereket hányt bennem az egyensúly és a tisztelettudat. Illés aludt, passz, megnyertem a fogadásomat magammal szemben, lássuk a nyereményt: kínáld magad demizson! ILLÉS Lóránt most már úgy tudja, hogy én is a nagyapja vagyok; persze „vén here” maradtam továbbra is, taplógomba egy hámló kérgű családfa összebogozódott ágai között. Bezzeg, ha láthatnák az én fénynyalábban jámborodott lelkemet, tudnák, hogy én magam miatt már nem aggódom. Értük való aggodalmam mégis megdermeszti elszántságomat ... Úgy áll a kasza Lóránt kezében, mintha azokon a régmúlt aratásokon tett volna szert a módjára, amelyeken egykor én Is suhogtattam a végkimerülésig. Sír a lelkem, mert ha Salamon meg Is kegyelmez neki, akkor bizonyosan valami más ámításnak dől be, minthogy Lóránt zabolátlan szelleme mindenben valami rendkívülit sejt, amiként az utca pereputtya közül is elsőként pöffentett rá a gesztenyepipára, s korholó szavaim ellenére is lafatyolta Salamon borát. Azt pedig jobb, ha végig sem gondolom, ami Lujzára vár, mert megrakta már maga alatt a máglyát — azt hiszem, az én tűzifámból. Míg Salamon a „Sárival hívtam, Fánival álmodtam, Klárit csaItam”-ot fütyörészl, nem veszi észre, hogy a gyehenna népével parolázik, s lelkét porciőzza egy-egy féldeciért. Mi is lenne — ó irgalom — e hálátlan népséggel, ha valamennyiük számára előrevetülne dicstelen végzete. Sára, Lóránt anyja megszégyenülve; Pál, Lóránt apja bedutyizva... Rakodnom kell, rakodnom, nehogy Salamonnak szemet szúrjon,
