Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Csontos Vilmos: Estéli ének
CSONTOS VILMOS: ESTÉLI ÉNEK — írja Csontos Vilmos — aki még nem hetvenöt éves, mint új kötetének fülszövege állítja (de ne akadékoskodjunk, a fülszöveg bizony nem lexikoncikk!) — Emlékfonalam című versében; ez a költemény ugyan nem szerepel a most megjelentetett Estéli énekben, mégis szükségesnek tartom idézni, mert véleményem szerint ebben a néhány sorban együtt, egyszerre jelennek meg a csontosi költészet legfőbb tartalmi összetevői: az ember-, a nép- és a munkaszeretet, a cselekvés, a céltudatos munkálkodás szükségszerűségébe és mindenhatóságába vetett töretlen hit. A szeretet és a hit fogalmát egyébként lehetetlen megkerülnünk, ha Csontos költészetéről beszélünk; mint ahogy nem szabad megfeledkeznünk a szeretetből következő hűségről sem: a szülőföldhöz, a szülőfaluhoz, a szülőföld népéhez s a munkás-paraszti életformához való őszinte ragaszkodásról. Csontos Vilmos életművét, ezt a hitből-hűségből-szeretetből építkező költészetet a költő élete hitelesíti: Csontos mindmáig hű maradt szűkebb pátriájához, a Garam völgyéhez. Mint a kötet végén közö'lt, Tóth László készítette interjúban mondja: „Elszakadhattam volna tőle, kétszer is lett volna rá módom, de valami mindig visszatartott. Először Lévára mehettem volna 1939-ben, a városkapitány személyi titkárának, az ötvenes évek elején pedig Pozsonyba, a Szabad Földműves szerkesztőségébe. De nem mentem se ide, se oda, hiába hívtak ... Én nem is tudom, valahogy túlságosan erősen él bennem a szülőföldem, nagyon belém gyökerezett. Vagy én belé.. Sorsvállalón... Ez a szinte elsuttogott, alig hallható szavakba foglalt szeretet és hűség az irodalom, a költészet útján is mindmáig megtartotta Csontos Vilmost; azt hiszem, kevés tollfor- gatőnk hisz annyira a költészet hatalmában, a leírt, a kinyomtatott szó — a betű — erejében, mint éppen ő, aki pedig már indulásakor nagyon jól tudatosította, milyen útra lépett. Varga Erzsébet „Szivárványívvel köt a szeretet Az emberhez, ki szánt, vet és arat, S géppé formálja a nehéz vasat; Ki tárnák mélyén fejti a szenet, Ki a népért tesz mindent, mit tehet.” „A költő sorsa ez: dalolva Járni, könnyesen, meg nem értve, S csorbult hittel, mégis remélve Menni, s naponként rátalálni A szenvedésre.” — írta 1940-ben, az Idegen vagyok című versében. Az Estéli ének tartalmazta önéletrajzi ihletésű, halk szavú, csendes lobogású vallo- másos versek arról tanúskodnak, hogy a költő csakugyan végigjárta, megszenvedte ezt az utat, bár az egyes „stációkat” »em azonosíthatja egykönnyen az olvasó, mivel a versek alól hiányzik keletkezésük évszáma, holott válogatott versek kiadása esetén — főként ha e verseket az egész életműből válogattuk — ajánlatos ilymődon is tájékoz
