Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - KRITIKA - Varga Erzsébet: Csontos Vilmos: Estéli ének

tatni az olvasót. A kötet ráadásul — mellőzve bármiféle Időrendiséget — úgy épül fel, hogy Csontos újabb versei az elején kaptak helyet, aztán — különböző időszakokban keletkezett versek után — a kötet végén megjelenik például az 1931-ben írt Veletek vagyok, majd az 1936-ban született Este, s ez félrevezetheti a tájékozatlanabb olvasót. Igaz, a Veletek vagyok aktualizálható, ma is érvényes költemény:

„Én azt sohasem hangoztattam,

Hogy erény ez, csak itt maradtam Közöttetek szépen, szegényen,

Testvér parasztok, árva népem.

Veletek vagyok viharverten,

Sorsvállalón, hitben töretlen.

S ha az utam végére értem,

Hogy miért volt így — meg se kérdem.”

— az Estéről viszont nem mondhatjuk el ugyanezt, s szerepeltetése sem éppen szerencsés a válogatott versek kötetében, hiszen tulajdonképpen nem más, mint rímes, verssorokba tördelt próza, s Csontos költészete nem olyan szegény, hogy ne kínálkozott volna más vers a helyébe. Például a következők közül: Csillagot csiholtam, Mit ér az erdő?, 0, nyárnak tüze, Szobor, Tánc, Sokáig vártam, A mese, Itt vesztem el. Hiszen a kötet szerkesztőjének — Zalabai Zsigmondnak — nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy ezúttal csakis azok a versek jelenjenek meg, amelyek méltóképpen reprezentálják a költő életművét, hogy a mennyiség rovására a minőség jusson szóhoz, s a külalakjára nézve is szép, ízléses kötet meggyőző bizonyítéka legyen annak, hogy a líránk sajátos, helyi koloritjaként számontartott, egyenetlen értékű csontosi költészet is mérhető az esztétika követelményeit-törvényeit szüntelenül respektáló szigorúbb mércével. Ez a kétségtelenül nemes szándék azonban csak részben valósult meg, s talán épp az időhiány, a sietség miatt. De vajon miért siettünk annyira megünnepelni a költő 1983-ban ünnepelendő hetvenötödik születésnapját?

Az Estéli énekben közölt versek — mint már említettük — jórészt önéletrajzi fogan- tatású, vallomásos, emlékező jellegű versek. Bár az ilyen jellegű költeményekkel kapcsolatban szívesen emlegetjük a napjainkban oly divatos nosztalgiát, Csontos verseiben nem a nosztalgia, a széppé-emlékezett múltba való visszavágyódás dominál, hanem a szocialista ember optimizmusa, a nyugtalan tennivágyás, az állandóan új tettekre ösztönző örökös elégedetlenség, amely minden fejlődés és haladás záloga. A költő, aki számos versében bizonygatja, hogy „örök nyár dacol gyökereiben” s hogy nem fog rajta öregség-vénség, míg a szülőföldjéhez kötő erős szálat el nem tépik, nem nosztalgiával temeti a félkrajcáros gondokkal telített múltat, hanem tudatosítva a haladás természetességét, tárgyilagosan:

„Hol vagy, port felhőző utca?

Hol keréknyom, te sáros?

S a gond, mit a sövénykapukra A Sors írt: félkrajcáros?

— Vaskapus, hatablakos ház Temette el a voltat.

— Vissza, tűnt idő, hozzád csak én járok,

És újra megdalollak.”

Ez a visszajárás és újra-megdalolás semmiképpen sem nevezhető nosztalgiának; mint ahogy nem nosztalgiázás Pinszk, a „fekete város” megidézése sem az Ének egy kormos járói című versben ...

Csontos költészetének formai oldaláról szólva elmondhatjuk, hogy a költő ragaszkodik a hagyományos — rímes-ritmusos (főleg hangsúlyos, azaz magyaros ritmusú) — versformákhoz, mintha ilymódon is a néphez-ragaszkodását-kötődését hangsúlyozná Formai tökélyről — mint legtöbb költőnkkel kapcsolatban — vele kapcsolatban sem