Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - KRITIKA - Lacza Tihamér: Főnix Füzetek
a legjobb versei születtek. Sancho Panza szomorú — mondja a költő, s aki ismeri az eredeti cervantesi figurát, az rögtön belátja, hogy ez valami szokatlan dolgot jelent. Mert hiszen, hogy is lehetne ez az életvidám ember igazából szomorú? Baraknak mégis elhisszük, hogy ez lehetséges, no persze nem éppen a címadó vers alapján, hanem az olyan nagyívű költeményeket olvasva, mint a Rapszódia vagy a Szárnyak. Elsőkötetes költő nemigen jut el ilyen tragikus mélységekig nálunk, csak azt sajnálhatjuk, hogy Baraknak is ritkán sikerül ez. Nem idegen tőle az irónia és a groteszk sem, ezekkel az eszközökkel azonban igen takarékosan bánik, mintha a benne lerakódott keserűség megakadályozná őt játékos hajlamai kiélésében. Barak László alapjában véve romantikus alkat, noha ezt nem szívesen vallja be még önmagának sem. A harmónia és a lelki nyugalom utáni szüntelen sóvárgása azonban elárulja őt, s talán egy kissé ki is szolgáltatja az olvasónak. Verseit meglepő tudatossággal építi fel, helyenként azonban elbizonytalanodik; különösen akkor érezni a görcsös erőfeszítést, amikor valamit nagyon pontosan szeretne megfogalmazni. Ilyenkor a vers szövetétől idegen sorokat vet papírra vagy közhelyeket ír le. E fogyatékosságok ellenére Barak László első kötete, akárcsak a Bettesé is, rokonszenves számomra. 5. % Cúth János LÉLEKHARANG című elbeszélésgyűjteménye a Főnix Füzetek harmadik darabja. Igen olvasmányos munka, alig akadt elbeszélése, amely untatott volna. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert sokan írás közben megfeledkeznek az olvasó teherbíró képességéről, minden áron rá akarják erőszakolni a történetet az eszmei mondanivalóval együtt, s ennek rendszerint közöny vagy undor lesz az eredménye. Ugyanakkor persze az sem szerencsés dolog, ha az író kizárólag az olvasó kegyeit keresi. Ilyenkor sokféle engedményre hajlandó, s még ösztönös megérzéseit is figyelmen kívül hagyja Véleményem szerint Cúth Jánossal ez az utóbbi dolog történt meg. Elbeszéléseiben formailag alig akad kifogásolnivaló: a szavakat, a mondatokat mintha patikamérlegen mérve adagolták volna. A poének mindig a legjobb pillanatban csattannak, a hősökkel általában valami szokatlan vagy meghökkentő dolog történik, s ha úgy hozza a helyzet, az író még egy kis titokzatoskodással fokozni is tudja a hatást. Ennek ellenére nem tudok megszabadulni a hiányérzetemtől: az író véleményét képtelen vagyok kibogozni a fondorlatosán összegubancolt szövevényből, s ha mégis ráakadok valamire, az többnyire közhelyszerű vagy olcsó moralizálás. Persze igazságtalan volnék az íróval szem ben, ha ilyen kurtán-furcsán intézném el a kötetét, amelynek azért vitathatatlan pozitívumai is vannak. Néhány hőse [pl. a Lecke főszereplője) eddig még hiányzott a csehszlovákiai magyar prózai figurák galériájából — hogy velük teljesebb lesz a kép, ez kétségtelenül érdem. Szimpatikus az is, ahogy az irónia eszközeivel bánni tud; véleményem szerint Cúth János prózája akkor a leghitelesebb s a legkevésbé mesterkélt, amikor groteszk helyzeteket ábrázol s emberi gyengeségeket figuráz ki. Karcolatai szellemesek és tanulságosak; akik eddig kételkedtek volna ennek a műfajnak a létjogosultságában, azok higgyék el Cúth Jánosnak, hogy semmi okuk sincs rá.
