Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember

kőcök, a gyerkőcökkel ti ne hozakodjatok elő..Barta itt ugyanúgy vélekedik, mint Palazzeschi: a felnőttek nem tudnak élni, elrontanak minden örömet, sem a mozgás, sem az öröm nem természetes számukra; az életöröm csak gyermek módra lehetséges és „jó”. (AE, 1922. dec. 20.)

Tagadhatatlan, hogy Barta a két háború közötti magyar irodalom egyik legmarkánsabb alakja, s életművét talán minden kortársáénál erősebben befolyásolta a német expresz- szionizmus meg az olasz futurizmus, persze, a maga groteszk voltával. Az Igaz ember című művéből művészi látásmódjának két meghatározó összetevőjére következtethetünk: Barta tulajdonképpen két álláspontot, két világnézetet egyesit magában. Egyrészt érzelmi pozíciókból közelít az emberhez, tehát szenvedő, szerencsétlen lényt lát benne, aki állandó harcra és vereségre ítéltetett. Másrészt fordítva, annyira extrém módon fordítva viszonyul a világhoz és benne az emberhez — ironikusan és gúnyosan —, hogy végső soron tulajdonképpen oda jut, ahonnan az „igaz ember” megformálása során elindult.

Ellentétben a futuristákkal, akik életnek ismerik el az „akciót”, ellentétben Kassákkal, aki az élet keresett „narkotikumát” a konstruktivizmusban találja meg, Barta egészséges nevetéssel, játékosan gyógyítja az embert — és önmagát. Szövegeinek elemzésével rámutattunk e vidámság, e nevetés valódi kútfejére, mely nem más, mint az emberi nyomorúság és maga az ember, aki annyira ellentmondásos, hogy nem láthatni egyértelműen: sohasem csak komoly, méltóságteljes és tragikus — mindig nevetséges is egyúttal; csak a látószögtől függ, milyennek látjuk — bizonygatja Barta —, nem pedig a helyzettől. Az igaz ember színjátékának állandó színtere ezért a börtön. Barta „hősei” csavargók, munkanélküliek, éhezők. De vajon egyértelmű kapcsolatba állítja őket Barta a világgal? Nem, s éppen „helyzetükből” látni világosan Barta kettős szemléletét: bizonyítani akarja a kétsarkúságot, a kétféle gondolkodás- és látásmód, a kétféle életérzés létezését ugyanazokban az emberekben. Barta itt a halódó, de még mindig „fent” levő társadalom könyörtelen sebésze, mi több, patológusa. Ezért van benne annyi düh, annyi elfojtott harag, drasztikus „élcelődés”.

És itt vagyunk Barta kettős szemléletének pszichológiai lényegénél, ahol az ember egyidejűleg nagy is meg kicsi is, létezik is meg nem is létezik — ugyanis nem mindig az, aki lenni szeretne. Barta szemlélete nem realisztikus, de nem is irrealisztikus: a lebegő tájak, a tarka arcú, lábuk alatt szilárd talajt nem érző emberek tipikusan chagalli világa ez, amelyben minden a feje tetején áll.

Barta szuggesztív elbeszélő; elbeszélése mindig dráma: az ember drámája; egészen véletlen helyzet vezeti be, s nem is annyira az embernek egy másik emberhez vagy a világhoz, hanem az önmagához való viszonya a fontos benne. Barta embere önmagában is egész kozmosz: jó is meg rossz is, s ezért „igaz”.

Barta azért olyan rendkívüli és érdekes jelenség a magyar avantgarde mozgalomban, mert egészen sajátos művészetet képvisel, amelynek a magyar irodalomban sem előfutárai, sem pedig követői nem voltak (Déry kivételével: G. A. úr X-ben).

Érdekes Kassák és Barta folyóiratai (az Akasztott emberből lett később az Ék) tevékenységének a párhuzamossága Is; lényegében egy célt követtek, eszközeik azonban különböztek, és különféleképpen viszonyultak a korhoz is: Kassák — minden történelmi korszakban következetes — konstruktivizmusa felháborította Bartát s csak fokozta a destruktivizmusra való eredendő hajlamát. Kassák — a régi akademizmus romjain — új rendet igyekszik teremteni, új, tiszta és szigorú harmóniát, ezért védelmezi a geometrikus képzőművészetet, a képarcnitektúrát is: ezért az alkotó, építő jellegért. És éppen ezért oly erős Bartában a destruktív elem, ami azzal a véleménnyel függ össze, hogy lehetetlen megteremteni — és egyáltalán felépíteni — bármit is ott, ahol még megvannak a régi romjai. A destrukció az ő számára hasonló „narkotikum”, mint Kassák számára az „akció”. És tragikus, hogy egyikük sem fogta fel: közös a céljuk. Ezt tudatosítván sok keserűségtől kímélhették volna meg egymást. Esetük már csak azért is tanulságos, mert bizonyítja, hogy a művészet útjai nemcsak különbözőek, hanem egyenesen ellentétesek is lehetnek, s mégis a művészetek egyetlen közös céljához vezetnek: az igazsághoz.

Varga Erzsébet fordítása