Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember

dobálta megint a törmelékeket. (Dadaizmus.) Oj munkához kellett fogni, egy új élet új rendjéért, újra birtokba kellett venni a kifejezések legegyszerűbb elemeit, a színt, formát, anyagot, teret... így jutottunk el a festészetben pl. a legegyszerűbb és legkomplikáltabb problémákhoz, egy adott felületnek a színnel való megépítéséhez, amelyben már nem annyira a szubjektív élmény dominál, mint inkább a színek objektív követelései. Ez a lényege a sokat gúnyolt négyszög használatának . ..”

A konstruktivizmus aprólékos elemzése és védelme után Moholy-Nagy egybeveti az új művészetnek a képzőművészet és az irodalom terén elért eredményeit, s arra a véleményre jut, hogy a képzőművészet — a legmerészebb kísérletekben — közelebb jutott az úi „igazsághoz”: „En azt tartom, hogy a képzőművészet és a tudomány ma ebben a tekintetben tovább jutott, mint az irodalom, amely még, általában csak nagyon bizonytalan tapogatózással halad egyedüli fényforrása, az »ige« felé.” Moholy-Nagy- nak ezzel a nézetével száll szemben Barta Sándor Az ige halálára című támadó cikkében (AE, 1922. nov. 1.). A cikk mottója: „Képzőművészek kara: Az ige meghalt, polgártársak, teremtsetek tárgyakat és tényeket!” A maga felvetette kérdésre, hogy mi történt tulajdonképpen, így válaszol: „Végre a művész is felfedezte az egyetlen lehetséges kapcsolatot az élettel, azt t. i., hogy nem az életnek kell művészetté, hanem a művészetnek kell életté válnia ... miként ez az életet formáló dinamikus erőkbe való bele- kapcsolódás az írónál már régesrégen megtörtént... Sokkal kisebb zajjal, tegyük mindjárt hozzá ... Teremteni! Igen hálásak vagyunk a festőknek, hogy ezt a kérdést felvetették, mert hátha ez a kijelentés éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, hogy ma lehet és kell teremteni. Hátha a kor domináló erőinek ordítón antiszocialista volta, mivel — hogy csak azokat a »tárgyakat és tényeket# szívja fel magába, amelyek őt kifejezik, alátámasztják s szerintem etikátlan létét meghosszabbítják — egyszerre csak teljes sivárságában elénkrobbantja a dolgok igazi állását és mindenek fölé ránk kényszeríti a szociális és etikus látást!” Ezt a bartai fordulatot csak az értheti meg teljes tragikumában, aki ismeri ama helyzet szörnyű ellentmondásosságát, melyben ezek a művészek — egytől egyig — becsületesen igyekeztek felfedni az új valóság lényegét. Barta annyira fájdalmasnak, örömtelennek látja a valóságot, hogy leleplezése során nem jut tovább a régi rend megsemmisítésére irányuló destruktív törekvésnél. Számunkra csaknem érthetetlen, hogy kétségtelenül marxista műveltségével képtelen volt megérteni a dolgok dialektikáját. A konstruktivista tervek, nézetek, akciók bosszantják őt. Megkérdezi például: „Kérdés: szocialista, etikus építők akarunk-e lenni, kollektív városokat, gyerekeknek játszóteret, stb. akarunk-e, vagy akarunk vasúti szemafórokat, bankházakat, lőporostornyokat, esetleg tankokat, lángszórókat, kozmikus gázhegyeket, felhőkarcolókat, stb.? Azaz valóban annyira építeni akarunk hát, hogy ezért képesek lennénk még a kor élettendenciáit is kiszolgálni. A »forradalmi« művészeknek ez a féktelen és felelőtlen türelmetlensége... elsősorban is súlyos kétségeket ébreszt bennem a forradalmiságuk, másodsorban pedig a művészetük állítólagos kollektivitása fránt.” Moholy-Nagynak a Barta „aggályait” lényegében megdöntő, a történelmi helyzetet érettebben mérlegelő véleménye helyesebbnek, megfontoltabbnak tűnik: „Egy bizonyos, ha mi mindannyian, akik a kommunista életrend megvalósításáért küzdünk, az egymás ellen való harc helyett minden erőnket a jelenvaló problémák együttes megoldására koncentráljuk, hamarabb jutunk célhoz. Őszintén kívánom az A.E-vel való együttdolgozást, de Barta Sándor ne kövesse el azt, hogy embereket, mert dolgaikat nem ösmeri vagy nem érti, ki akar zárni a munkából. Senki sem követelheti csak magának a felelőség és harcvállalás terhét. Mi is dolgozunk és nem játék a munkánk.” (AE, 1922. dec. 20.) Ha összevetjük e két kordokumentumot — melyek oly éles fényt vetnek az inkább meg nem értésből, mint világnézeti különbségekből fakadó tisztázatlanságra —, látható belőlük a magyar avantgarde és a szocialista emigráns értelmiség két legjelentősebb csoportjának ellentéte is. Amint arra Moholy-Nagy — a Kassák- csoport nevében — rámutatott. Más kérdést is érintett: „A »harcos festészet« propaganda szerepe más kérdés. A plakát eddigi fajtája a mozi és a fényképpel alakítható plakát idejében sem a legcélravivőbb megoldás. Mi foglalkozunk ezzel a kérdéssel is, mert nagyon fontos, de nem a festészet törvényszerű fejlődésének, hanem a tömegre való pszihikai hatni tudás kérdésének szempontjából.” Erről a problémáról Kassák Lajos is részletesen írt; cikkét 1926-ban teljes terjedelmében közölte a Pásmo című cseh folyóirat (Edition Devétsil, 6—7. füzet, 107.), Reklama (Reklám) címmel. Főbb