Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember

felkészültséggel és gyakorlattal, de burzsoá lényeggel, a proletár lényeg átérzése nélkül. Az egyik, a proletár, magában hordta osztályának minden fájdalmát, akaratát, vágyát, célját és történelmi elhivatottságát — de nem volt gyakorlata benne, hogy ezeket a gondolatokat, érzéseket a kultúra formáiba öntse. Nem volt gyakorlata, de kifejlődött érzéke sem, hiszen magával hozta osztályának évezredes kulturális elnyomatását s annak minden következményét. — A másik, a burzsoáziától átjött kultúr- munkás, nagyszerűen ki tudott fejezni minden gondolatot és érzést, — de a proletariátushoz, a forradalomhoz csak annyi köze volt, amennyit az elméletekből megtanult róluk. Belsőleg, lényegileg nem tudta, nem tudhatta megérteni és megérezni se a proletariátust, se annak forradalmát... Mi következhetett ezekből a tényekből? Az, hogy egyrészt született egy »proletkultúra«, amely lényegében és tartalmában proletár volt ugyan — de kifejezésbeli hiányok, kezdetlegességek miatt nem volt »kultúra«. Viszont másrészt kifejlődött a másik »proletárkultúra«, amely formáiban rászolgált ugyan a »kultúra« névre — de viszont lényegében, tartalmában nem volt proletár.”

A problémával kapcsolatban Barta Sándor is Irt egy éles hangú polemikus cikket, Kultúrreform vagy kultúr forradalom címmel (AE, 1922. nov. 1.). Válasz ez Kassáknak a Mában közölt Válasz és sokféle álláspont című írására. Barta azt magyarázza, miért szükségszerű, hogy a szocialista művészek mindenekelőtt a jelennek éljenek és alkossanak. Ügy tűnik azonban, hogy közben nem vette észre: az idézett Kassák-cikkben ugyanerről van szó. Nézzük csak mindjárt a bevezető érveket: „1. Azért vagyunk forradalmárok (kommunisták], mert ebben a mai életkonstrukcióban se gazdaságilag, sem kulturálisan magunkat megtalálni és méginkább elhelyezni nem tudjuk; 2. és azért nem vagyunk szociáldemokraták vagy éppenséggel polgári reformerek, mert ezt a mai életrendet úgy gazdaságilag, mint kulturálisan gyökerében akarjuk megváltoztatni mégpedig »utópisztikus« célkitűzéseink állandó kihangsúlyozásával. Tehát: Mi igenis elsősorban a ma (a mai életberendezkedés) ellen küzdünk és a tegnap ellen csak annyiban, amennyiben ez a ma objektivációiban még jelen van és mi igenis nem a holnapért, hanem a szocializmus életkonstrukciójának már ma való megvalósításáért küzdünk és éppen ezért mindezt legkevésbé sem jóreformeri alapon tesszük ... Tehát: sem az ükapáink ellen, sem a dédunokáinkért, hanembizony a máért, de a mai életberendezkedés ellen! ... Építkezünk elképzelésben, megkíséreljük elkülönültségünkben is a szocializmus kultúrembrióit létrehozni, harcolunk az ellen, ami van: ezeket tudjuk mi az öntudatosságát nem »alárendeltségnek« érző, csak a szocializmus életkonstrukciójában élni tudó és élni akaró és ezt az akaratot a jelenben soha el homályosodni nem engedő ember mai lehetőségeinek ...”.

Ezek a gondolatok azért figyelemre méltók, mert tükrözik a magyar haladó művészek által a társadalom és a művészet fejlődéséről vallott nézetek tragikus bizonytalanságát. Bizonyára nem elhanyagolható körülmény, hogy az irodalomról, illetve inkább a művészi-társadalmi publicisztikáról volt szó — az emigráció feltételei között. Biztosan szerephez jutottak itt — a komoly egzisztenciális körülményeken kívül — a személyes ellentétek is, melyek már a hazai talajon is körvonalazódtak. (Elég, ha figyelembe vesszük Kassáknak az Egy ember életében olvasható visszaemlékezéseit.) Érthető, hogy az emigrációban a történelmi nemzeti veszteség és csalódás légkörében éltek, amely nem újabb — forradalmi vagy művészi — fellendülést hoz, inkább ellenkezőleg: vagy rezignációt, óvatosságot, vagy elkeseredést az otthoni fejlődésbe vetett remények meghiúsulta miatt.

Ha összevetjük az Akasztott embert és Kassák folyóiratait, a leginkább talán a felhívásoknak, az analitikus és kritikus vezércikkeknek a néha már ködös komplikált- sága, gyakran érthetetlensége dö'bbent meg bennünket: ezeket a cikkeket jórészt a szerkesztők írták, s csaknem mindig azért, hogy bosszantsák „vetélytársaikat”. A szinte azonos igyekezet — felfedni a múltbeli magyar helyzet okait és a további út új feltételeit — valóban szembeszökő. Talán nem meglepő az a megállapításunk, hogy az emigráció — ha tudatosítjuk is, hogy alapjában véve sohasem lehet egészséges és természetes állapot — számos eredményt hozott a haladó magyar értelmiség világnézetének formálódása szempontjából. Mindenekelőtt arra késztette az emigránsokat, hogy tudomásul vegyék a Nyugat-Európából Bécsbe áramló másfajta gondolkodás- módot. Ez mindannyiuknál a nemzeti múlt, a nemzeti történelem és kultúra kritikus szemléletéhez vezetett, s többségük reakciója egyszerű, realista reakció volt: végér