Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember
Jaroslava Pašiaková AZ AKASZTOTT EMBER Barta Sándor 1922. november 1-én Bécsben új folyóiratot alapított. Nem véletlenül, hanem nagyon is szándékosan adta neki a következő, sokkoló címet: Akasztott ember (1923-tól egyébként Ék címmel szerkesztett folyóiratot). A magyar avantgarde mozgalom fejlődésével kapcsolatos kutatásaim során igyekeztem rámutatni a terminológia nem egészen ielentéktelen funkciójára és feladatára: pl. már Kassáknál rámutattam, hogy az ember legkülönfélébb típusai többé-kevésbé egytől egyig a kassáki ideálnak, a „kollektív individuumnak” a változatai. Találkozunk e jelenséggel — a különös, sajátos terminológiával, amely mindig az illető csoport alapvető vonását jellemzi — azoknál is, akik előbb vagy utóbb eltávolodtak Kassák körétől. Helyesen és találóan mutatott rá erre Illyés Gyula a Bartáról szólva című terjedelmes cikkében (Oj írás, 1962. II., szept. 9.): „Az Akasztott ember a kétségbeesés elszánt fintorának készült. Kirkegaard és Kafka művei a bécsi környezetben akkor már ismertek voltak: Sinkó Ervin folyóirata — a Testvér — szinte csak őket ismert ette . .. Velük szemben az akasztófa embere a remény hangját vállalta a helyzet kétségbeesett volta ellenére is, ill. épp emiatt... Hogy a vádló fintorból, amely fogcsikorgást rejtett, hogyan lesz ítéletet sürgető, nyílt vádemelés, azt a következő lapcím jelképe érzékeltette. Az Ék már nem pukkasztani szándékozott: fölvágni, hasítani, utat törni. Ilyen értelemben volt ék, nem pedig abban, hogy dísz.” Milyen volt a profilja ennek a vitathatatlanul nagyon érdekes avantgarde dokumentumnak? Mert ma már bizonyos, hogy az emigráns — jórészt bécsi — folyóiratok olyan fórumok voltak, melyeken számos haladó művész találkozott s nemegyszer közös utat talált a kultúra területén; ez az út pedig a szocializmus felé vezetett. Barta folyóiratának alcíme így hangzott: „Az egyetemes szocialista kultúra orgánuma”. Mint Illyés találóan megállapította, az Akasztott ember sokkolni akart — és tudott is —, megrázni a burzsoázia tudatát és lelkiismeretét, de azokét is, akik megelégedtek volna a társadalmi fejlődésben elért részleges eredményekkel. Az Akasztott ember mind grafikai, mind tartalmi szempontból radikális, harcos folyóirat volt. Ezt akár néhány címoldal alapján is megállapíthatjuk. Azon fiatal költők és művészek számára, akik a háborús vérontásban eljutottak a szocializmusig, a humanizmus és az emberi testvériség fogalma új, teljesebb értelmet kapott, aktuális töltést, amely a burzsoá társadalom régi kritériumainak keretében már teljesíthetetlennek mutatkozott. Ez az új testvériség túllépte a béke utáni kiáltozás és sóhajtozás határait, s ellentétben a futuristákkal, akik a bármiféle „akció” híveinek kiáltották ki magukat, megteremtette és megvalósította a szocialista akciót, a szocialista forradalom első érzelmi töltését. Barta részletesen elemzi azokat a szimptómákat, amelyek az így „felébresztett”, aktivizált nemzedékben megnyilvánultak, s kijelenti: „Szocialistának lenni az élet alapjaira helyezkedést jelenti... Az életet a mai egészében vetettük el s az újjat egy szerves egésznek akarjuk megkívánni. Mint tudatos emberek ezt megtaláltuk a szocializmusban és csak világos, hogy mint nem pillanatról pillanatra élő hangulatemberek ezt, egy az egész életet kitevő komplexumnak fogadtuk el. Nem követtük azok példáját, akik állandóan mindenen »túl« vannak, hogy semmiben se kelljen benne lenniök... A bennünket teremtésre indító erők nem benyomásokból adódnak, hanem tudatos emberi állásfoglalásainkon át tisztulnak fel, megváltoztató erővé. Megváltoztató és nem hangulatkeltő erővé, amely előbbi megtalált valóságunk kifejezője: a szocialista irodalom és művészet alapja.” (Barta Sándorról]
