Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Nagy Miklós: Rögtönzött arckép Komlós Aladárról

gesnek: éppúgy a sodrában keletkezett Beöthy „volgai lovasa”, Jókai meg Herczeg egyes munkái, mint a Magyar képek Bartóktól vagy Adynak a Gangesz-motívumot megzenditő szuggesztív költeményei. Űj bizonyítéka ez a régi tételnek: nagyméretű szellemi törekvés nem képzelhető el politikai-eszmei megosztottság, sokarcúság nélkül. Épp azért, mert különböző rétegek, eltérő nemzedékek műve. E vonatkozásban a magyar szecessziót — vagy éljünk inkább a Komlós használta francia kifejezéssel, art nouveau-t akár modellnek is tekinthetjük!

(Az imént vitára ösztönző állításokról beszéltem a Vereckétől Dévényig kapcsán. Itt is fölfedeztem azt a tartózkodást, olykor már idegenkedést Arany Jánossal és körével szemben, amelyet gyakran mások sem tudtak helyeselni Komlós Aladár írásaiban. Annyit vitáztunk erről vele, oly fájdalmas most az immár visszahozhatatlan eszmecseréket fölidézni! Ha szóban nem folytathatjuk, ugyan mit érne az én írásbeli polémiám!)

3.

Többször panaszolta, hogy az éneklőből — Arany mondása szerint — énektanár lett, túlélte 1944-ben végleg elnémuló költői énjét. Csakhogy az efféle önvád és nosztalgia végül is tévedésen alapul, erős leegyszerűsítést rejt magában, amint erre a költő Fenyő László is figyelmeztetett az egyik, Komlós Aladár versgyűjteményéről közzétett recenziójában. (Nyugat, 1932.) Hát a kritikus és az irodalomtörténész holmi adatgyűjtő, a hideg józanság, a szárnyatlan képzelet embere? Tilos színesebb nyelven, egyénibb mondatritmussal megszólalnia? Líra, bírálat, irodalomtörténetírás — így követték egymást az ő pályaszakaszai, ámde híd feszült köztük, nem mély árok tátongott. Jobb lesz azonban, ha hasonlatért a nagy svájci mesterhez, C. V. Meyerhez fordulunk, aki epigrammát szentelt A római Árúinak:

„Szökken s lehull a vízsugár.

Betölti márványkagylaját, mely fátyolosán önti már a fölöst más kagylóba át; egy harmadikba dől tovább az ár, mely nem fér ebbe sem, kap mindegyik s mindegyik ád, árad s pihen.”

IRónai György fordítása]

A híres szökőkút a kivételes emberi életművek jelképe is lehet. Azokban sem találunk elzárt sarkokat, az egyik területen, életperiódusban elért eredmény titkosan, érzéketlen szemnek láthatatlanul táplálja a másutt vagy máskor kibontakozó alkotókedvet. így az egész összhangban marad önmagával, a szüntelen mozgás ellenére. Ilyen harmonikus, egyazon törvénynek engedelmeskedő szellemi rendszert ismerhetünk fel Komlós Aladár munkásságában is.