Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Nagy Miklós: Rögtönzött arckép Komlós Aladárról

Nem szándékunk azonban pályaképet festeni, sorra venni nagyobb irodalomhistóriai munkáit, helyette a statisztikából Jól ismert ún. reprezentatív bemutatáshoz folyamodunk. A kiválasztott munka, utolsó nagy terjedelmű tanulmánya a Vereckétől Dévényig címében is célzás az Ady-líra jelképvilágára. Legyen ez tükre tudós pályája belső fejlődésének, módszereinek, vitára ösztönző szempontjainak. E dolgozat forrásvldékét talán még Beöthy Zsolt Komlós által jól ismert műveiben, Bodor Aladárnak, szeretett losonci tanárának példaadásában kereshetjük, ők nyithatták rá a szemét arra, milyen lényeges a művészet sajátosan nemzeti tartalma. 1930-at követően a német náci előrenyomulás veszélye állandóan ébren tartotta a fenyegetettség érzését, így nem csoda, hogy az alapgondolatok már 1948-ra megfogalmazódnak. Ekkor jelenik meg ugyanis az Irodalmunk társadalmi háttere. Benne markánsan kirajzolódik magyarság és európaiság két nagy találkozásának képe költészetünkben: Petőfi és Arany problematikájának megoldását Az európaion népies szintézis, Adyét meg a Nyugatét A népiesen európai szintézis c. fejezetben foglalja össze. Tanulsága: ,,A népi és nyugati elemeknek nem a mennyisége, csak a beolvasztási módja különböző náluk ... Arany nagy idegen műveltsége mellett mindenképpen magyar akart lenni, Ady mélymagyar gyökerei ellenére nyugatias ..., de mindkét költő a két irány szintézisére mutatott példát”, (i. m. 130)

A kis könyv, amelyet 1950 körül indokolatlan, dogmatikus támadások értek, jó irányba mutatott, bár még sok mindent homály borított. Főként az nem nyert magyarázatot, miért nem volt kielégítő Arany és Petőfi történelmi tette, miért volt erősen elütő módszerekre szükség a 20. század elején. Előnyösnek tűnhetett a szellemi környezet bővebb felvázolása; a műben csak a csupasz fővonalakat lehetett végigkövetni, a színek, a háttér, a légkör megragadása hiányzott. A következő esztendők munkásságát áttekintve, lépten-nyomon a koncepció érlelődésének jeleire bukkanunk. Komlós jól látta, hogy a népnemzeti irodalom hanyatlásának fontos bizonysága a 80-as években „a kozmopolita költészet pőre”. A városiasságra, az újabb világirodalmi hatások asszimilációjára irányuló vágy ekkor még inkább cikket, programadó lírai verset termett, mint valóban átfogó alkotást. Miután e mozzanatot két változatban, egyre növekvő filológiai alapossággal (1848, 1953) kidolgozta, a magyar szecesszió nyitányára fordult figyelme. A nemzeti művészet nyomában (1955) című nagy jelentőségű írásában mutatott rá arra, mennyire központi, közös törekvés 1896—1906 közt nálunk az archaikus forrásokból táplálkozó, eredeti magyar művészet akarása. Nemcsak Párizs — Debussy vagy Baudelaire — kellett, hanem az ötfokú skála, az ősi népdal és díszítőelem, Károlyi Gáspár nyelve, a turáni hit, a hangsúlyost és időmértékest vegyítő szimultán verselés!

A gondolatmenet fő lépcsőfokai ezzel kialakultak, a hátralevő másfél évtized már a részletek finomításához adott új anyagot, szempontot. Monografikus feldolgozásai (A magyar költészet Petőfitől Adyig. 1959., Gyulaitól a marxista kritikáig. 1966.) nagyobb összefüggésekbe állították a népiességet s a tőle való elszakadást, jobban tisztázódott bennük a népies és a kozmopolita tábor ere'je, gyengesége, átmeneteik, ideológiával, politikával való kapcsolatuk. Ne feledkezzünk el egy másik fontos, közvetlen előzményről. A fiatal Ady nyomában c. cikkéről (1960). Ebben végigkísérte a nagyváradi Ady elszakadását a Heine s Reviczky nevével jellemezhető vonaltól, „a gyökér eresztést a régi magyar költészetbe”. Egyszerre derült itt fény arra, mi bizonyult időszerűtlennek egyrészt a népiességből, másfelől a magyarkodást tagadó, nyugatias hangvételből.

Külön fel kell hívni a figyelmet a Vereckétől Dévényig rendkívül összetett módszerére, mivel a szerző itt éppen úgy kitekint a társművészetekre, mint közelebbi és távolabbi nemzetek (cseh, német, orosz) kortársi irodalmára. Örvendetes kivétel ez, mert Komlós Aladár — mint nemzedékének többi tagja — aránylag ritkán nyúlt az efféle összehasonlító eljárásokhoz. Am e komplexitást maga a tárgy követelte meg. Ritkán 'figyelhető meg a magyar művelődésben oly plasztikusan a művészetek kölcsönös egymásra hatása, mint ekkor. Hiszen Ady mellett Bartók és Kodály indulását, Lechner Ödön, majd Kós Károly sikereit is számon kell tartanunk. Törekvésük egy ponton föltétlenül közös: mindnyájan nemzetibb művészetet akartak, olyat, amely bőven merít a parasztság szellemi kincseiből, vélt vagy valódi rokon népek alkotásaiból. A láncreakció — a tanulmány meggyőző érvelése szerint — az iparművészeiben kezdődött, hogy az építészeten, zenén át 1905 táján kiterjedjen a költészetre is. A folyamat nemcsak remekművek létrejöttéhez vezetett. Követőinek eszmevilága se mondható egysé