Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

nyekre kényszeríteni, amelyek a hivatalok, az államapparátus hatáskörébe tartoznak. A nyugat-európai írók művei formájukra és koncepciójukra nézve is tökéletesek; olvassák őket, lehet sikerük és hírnevük; mi is kedveljük őket; „mélyek”, csak egyetlen becsvágy nincs meg bennük: vezetni az embert. Lelkesítik és gyötrik az olvasót, de végig az esztétika birodalmában maradnak, mert nem ébresztik fel az emberben a jobb élet vágyát; hiányzik belőlük az igazságszomj, nem hiszik, hogy az élet nyomorúságát jelentős mértékben maga az ember okozza, s így meg is szüntetheti, s hogy ebben az ember az embernek segíthet. így van ez a mi Íróink esetében is? Semmiképpen sincs így, még ha a jelenlegi gyakorlatuk másról tanúskodik is; érzelmileg és gondolatilag minden bizonnyal túl jutottunk a Nyugat-Európában írt művek szintjén; mindeddig azonban nem volt időnk kifejezni ezt azon a művészi fokon, amelyre amott az írók feltornászták magukat. A következő feladat előtt állunk: az elért eredményeinket megtartva a legjelenebb jelen felé fordulni. S mindezt úgy kell végeznünk, hogy könyveinket tömegek olvassák, hogy hatásuk vitathatatlan legyen. S mindez nem egy emberre szabott feladat.

Irodalmunk mindig a nemzethez szólt, de mennyire él ez az irodalom a nemzet tudatában? Voltak is, vannak is értékes és érthető műveink, amelyeket nem olvastak, nem olvasnak és a mai viszonyok között nem is fognak olvasni a tömegek. Mi megközelítőleg sem tudtuk olyan közkinccsé tenni Samo Chalupkát, Ján Bottőt, mint amilyen közkincs a mai Oroszországban Puskin és az egész klasszikus orosz irodalom. S ennek a saját képtelenségünkön kívül bizonyára egyéb okai is vannak. De ha mindazt, amink van, nem tettük a tömegek kincsévé, hogyan akarjuk közkinccsé tenni azt, amire egyelőre csak vágyakozunk? Ma már persze a vágyaink közül is sok minden valóság, de ez a valóság vajon annyi emberben teljesíti-e küldetését, ahányban kívánatos lenne? Kell, hogy az irodalom maga is gondoskodjék tömeges elterjedése feltételeiről; egyedül azonban nem képes erre. A mai viszonyok között még akkor sem válik tömegtulajdonná, ha az országépítéssel és a nép egyéb problémáival fog foglalkozni.

I1947f

V

A most kibontakozott két vita — az egyik a prózáról, a másik, az általánosabb, a költőknek és íróknak a korral meg a társadalommal szembeni kötelességéről — nem abból' eredt, hogy valaki valakivel veszekedni akart; mindkettő objektív eredetű; irodalmunk valóságán alapszik. „Miként léteznek politikai és pénzügyi válságok, vannak irodalmi válságok is. Aszerint ismerhetők fel, hogy az írói iskolák felbomlanak és a törekvések megoszlanak, hogy nincs közös irányzat, hogy maguk az elvek ingadoznak és még a szavak értelme is bizonytalanná válik.” így határozta meg az irodalmi válság jegyeit több mint fél évszázaddal ezelőtt Brunetiére, s meghatározása pontosan ráillik a mi mai helyzetünkre. A vitákban tudatosítjuk, hogy hol állunk és hol szeretnénk állni. A szerzők rákényszerülnek, hogy többet gondolkozzanak arról, hogy mit akarnak mondani olvasóiknak, a népnek, a kritikusok pedig arra, hogy jelen legyenek a mű születésénél is, s ne csak a kész művet lássák. Személyes ellentétek nélkül ez nem megy, főleg a mai ideges légkörben nem; ez azonban nem különösebben nagy baj, semmi esetre sem akkora, amekkorának néha feltüntetik. A kevésbé fontos kérdésekben sem megy az egyetértés olyan könnyen — hogy menne hát abban a játékban, amely annyiunknak fontos, s amelyben nemcsak tinta, hanem vér is folyik? Az igazságot akarni — ez mindig tévedésekkel, fájdalmakkal (a sajátunkkal és másokéval) jár.

(1947f

A jó és a rossz irodalomról

Az irodalom fogalma akkor is tág fogalom, ha az irodalmon a szó tulajdonképpeni tartalmát, a művészi irodalmat (a költészetet, prózát és drámát) értjük. A jó és a rossz irodalom fogalomköre is meglehetősen tág. De mindezt talán nem is kell Adámnál és.