Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

Évánál kezdenünk, már csak azért sem, mert azokról a dolgokról, melyekhez állítólag mindenki ért, anélkül is elég nehéz beszélni és irni; az irodalom pedig ilyesvalami. Ami a jó és rossz irodalmat illeti, gondolom, itt könnyű lenne dogmatikusan kinyilatkoztatni, hogy ez a mű jó, ez meg rossz ... Csakhogy ki szavatolná az ilyen ítéletek helyességét? Bárki szemünkbe mondhatná, hogy formuláink mit sem érnek, hogy számára az a jó könyv, amelyet szívesen olvas, s az a rossz, amelynek olvasásával nem szándékozik (drága) idejét pocsékolni. Ezért hát ne kinyilatkoztatásokkal, hanem inkább töprengve közelítsünk a dologhoz. Ily módon talán jobban megközelíthetjük az igazságot, azaz több objektív jelét fedezhetjük fel annak, mi az irodalomban a jó és mi a rossz. S mivel én is töprengéseimet adom itt közre, ne várjon tőlem senki bölcs tanulmányt, inkább egy sor megfigyelést és megjegyzést.

Az Irodalmár (aki gyakran sok mindent nem tud, és sok mindent fel sem akar fogni) sokszor dohog, hogy az emberek nem olvasnak, vagyis nem tartják jó irodalomnak azt, amit ő annak tart. Csakhogy dohogással itt semmire sem megyünk. A dohogás Is jelzi azonban — persze nem a vak, hanem az intelligens dohogás —, hogy egyrészt az ízlés változékony s főleg változatos, s másrészt — s ez a fontosabb — bizonyos idő óta kétféle irodalom létezik s nagyjából a publikum is kétféle: van az ún. magasabb és ún. alacsonyabb rendű irodalom és publikum. A „magasabb rendű” irodalom a kisebbség, az elit, a kifinomult ízlésfiek, az ínyencek számára íródik — az „alacsonyabb rendű” a többség, a nép, a tömegek számára. így van ez például a művelt Franciaországban is, ahol a múlt század második felétől majdnem napjainkig nem Stendhal, nem Balzac, nem Flaubert, nem a Goncourt-fivérek, nem Zola volt a legnépszerűbb, tehát a legolvasottabb író, hanem — Georges Ohnet, egy teljesen jelentéktelen szerző. Ez a tény és az ehhez hasonlók végül arra a gondolatra indították az egyik francia kritikust, hogy az irodalom- történeteket talán nem is a művek művészi értéke, hanem a siker és a hatás szempontjából kellene megírni. S nemcsak Franciaországról van szó. Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy Németországban a harmadrangú Courts-Mahler könyveinek példányszáma jóval felülmúlja a német irodalom klasszikusainak példányszámát, és hogy a mai Courts- Mahlereknek is több olvasójuk van, mint Thomas vagy Heinrich Mann-nak. S nincs ez másként a többi nyugat-európai országban sem.

De hát így volt-e ez mindig? Valamiféle „örök” jelenség-e ez, vagy csak az időben alakult így? Az író — s persze a festő is, meg a zenész is — tapasztalni akarja műve hatását. Egyetlen festő sem a vakoknak fest, egyetlen zenész sem a süketeknek komponál, egyetlen költő sem önmagának énekel és egyetlen író sem saját maga számára ír. A festő alkotása nézőre, a zenemű hallgatóra, az írásmű olvasóra vár. Kiindulópontjában minden műalkotás individuális jellegű (egyén alkotta), következményében viszont társadalmi, mert emberekhez szól, az emberek lehető legszélesebb rétegeit akarja befolyásolni. Legalábbis így volt ez a művészet „őskorában”. Igaz ugyan — s ez az „ugyan” nagyon fontos —, a távolabbi múltban is akadtak művek, amelyek nem hatoltak be a tömegek legszélesebb rétegeibe (s többségükben nem is valami rendkívüli, „modern” és érthetetlen művekről volt szó), de a „magasabb rendű” irodalom és az olvasók közti alapvető szakadásra az újabb időkben, pontosabban a XIX. században került sor. S a jó öreg Tolsztoj szerint azért került sor rá, mert „a nép óriási többségének az irodalom — amennyiben a dolgos élettől távol állók érzelmeit tolmácsolta — már a tartalmánál fogva is idegen volt”. S akadályozta a mű és olvasó zavartalan kapcsolatát a nyelvi és kompozíciós keresettség is, az a tény, hogy az irodalom szinte intellektuális fejtörővé lett, annyira „felfoghatatlannak tűnt, mintha szanszkritül írták volna” (Tolsztoj).

S amit az emberiség — írja Tolsztoj — nem talált meg a „magasabb rendű” irodalomban, máshol kezdte keresni, és megtalálta — az „alacsonyabb rendű” irodalomban. Negatív értelemben elsőrendű szerepet játszott ebben a kapitalista társadalmi rendszer. A kapitalizmusban az emberek nagy többsége olyan körülmények között él, melyek nem segítik elő fejlődésüket; fizikai munkára vannak ítélve, s ez nem serkenti, inkább tompítja felfogóképességüket. Ezek nem a legalkalmasabb feltételek a valóságot néha nagyon bonyolultan kezelő irodalom megértéséhez: ezek a feltételek inkább annak az irodalomnak a megértését segítik, amely, ha vaskosabban is, ha egyszerűen is, ha durvábban is, de mintha kárpótolná olvasóit megcsonkított életükért. Lehetővé teszi szá