Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Ardamica Ferenc: Sikervárás (elbeszélés)
Készakarva nem hallja meg a férje célzását. Nem akarja levágni... Még mindig reménykedik, hogy rendbe jön... Meg azután, ha most levágja, akkor még vizet kell melegíteni, megkopasztani, kibelezni... Késő van... Mindketten elfáradtak. A józan ész mégis azt parancsolja, kést neki. Mielőtt elpusztulna ... — Vágd le! Mire vársz?! Makacsul elengedi füle mellett a férje szavait. Megpróbálja visszahelyezni a kendermagost a gumitömlőre, de az újból eldől. Taréja lekókadt, s nincs isten, aki felállítaná. Szemét hosszan tartja becsukva. Néha-néha pislant csak egyet. Lába görcsösen össze húzódik, majd furcsán, természetellenesen hátra nyújtja. — Vágd le, mert megdöglik, s eláshatod! Nem engedhetjük meg magunknak ... Hiszen tudod ... — Sajnálom ... — Én is...! De nem óhajtok vasárnap ebédre zsíroskenyeret enni! — méltatlankodik a férfi. Az asszony elszánja magát, párás szemmel kapja a kést meg a tyúkot, kiszalad az udvarra. Néhány perc múlva visszatér. — Most már megnyugodtál? Éjfélig kopaszthatom . . . — Én igazán nem tehetek róla! Némán folytatják a mosogatást. S közben a keringő, körülfonódó dallam ... A gordonka mély hangja eszükbe juttatja gondjaikat, bajaikat. Azt, hogy megint „leégtek”, hogy vészesen közelegnek a vizsgák, s hogy semmi sem megy úgy, ahogy szeretnék. Az asszony fáradtan csörömpöl, szuszog. A férfinak majd a lélegzete akad el. Lelkiismeretfurdalás kínozza. Alig segített a fe leségének, a tanulást elhanyagolta, egész héten írt, mint egy megszállott. Szokatlan magabiztossággal.. . Akár megesküdne rá, hogy amit csinált, jól sikerült. — De lassan fogy ez az edény! — Nem alszom! — Nem úgy értettem ... Megsértődött, gondolja a férfi. Azt hiszi, hajtani akarom. Szenvedő arcot vág. Le olvashatom róla, hogy utolsó asszonyhajcsár vagyok. Hajnalban kelünk, rohanunk a munkába. Munka után a tanulás .. . Amíg én írok, addig ő a háztartással foglalkozik. Gépelni is segít. Megértem, hogy elege van. De nekem is ...! S ráadásul ma az a két levél. .. No és a tyúk . . . — Hát nem! Nem rontom el... Azért sem magyarázom agyon...! Aki nem érti, magára vessen ... Még hogy nem Irodalom! — észre sem veszi, hogy hangosan hábo- rog. — Hagyd már abba, mert belebolondulsz! Igen! Mindenki letorkollja! Mindenki letorkollhatja! Pedig csak jót akar. Mint ez a zeneszerző (nem figyelt oda a nevére). Ű is jót akart. Szerzeményével mégis feltette a koronát erre az elrontott estére, illetve most már éjszakára. Bár, ahogy vesszük. El volt már az rontva nélküle is. Elfogyott az edény, végeztek a mosogatással... Ojból forr a víz a barna fazékban. A tyúkforrázáshoz. A húrok sírása még ott zeng, (kering, visszhangzik bennük. A férfi az élet értelmén gondolkodik, s arra lyukad ki, hogy kutya ez az élet! Az ember csak küszködik, törekszik, azután semmi... Egyszer csak kinyújtózik, mint a kókadt taréjú tyúk. Vagy elvágják a nyakát. — Hogyan készíted el? — Megsütöm... A levese már nem kéne! Holnap eléje teszik a sült tyúkot, a sült dögöt, s ő émelyegve zabálhatja, akár tetszik, akár nem. Egy szót sem szólhat, mert zsugoriságában ő akarta így! Szemrehányást sem tehet senkinek ... Mindent elront... Mindent! A következmények meg kihozzák a sodrából. Idegesíti az edénycsörömpölés. Elszorul a torka. Még csak ez hiányzott! Egy férfi, aki sír! Valóban nem épeszű, igaza van az asszonynak. Elvosul a szobába, nehogy valami olyan történjék vele, arait később szégyellne.
