Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)
romboló szerelemmé válhatna”, gondolta öltözés közben, „elveszejtő szenvedéllyé.. Aztán ezt gondolta: „izgalmas vállalkozás lenne, de nem maradna kaland, és én fáradt vagyok ...!” Sötétek voltak az utcák, a lámpák fénykörében ritka köd szitált, a levegőben tavaszi szél szagát érezte. „Eltakarítja a havat, ha megjön”, morogta Szilveszter. Gyalogosan indult az állomás felé, de útközben, egy nagy, kietlen térségen gépiesen felszállt a 113-as trolibuszra és gondolatok nélkül felment a Zergehegyre. Csikorgó léptekkel taposta a havat a kertjük felé. Az oldódó sötétben szürkének tűnt fel a hó, a fák még fogva tartották az éjszakát, nem engedték. Kerti házában mozdulatlanul, tömören ült a hideg. Begyújtott a vaskályhába, s amikor pattogni kezdett a tűz, eloltotta a villanyt, hogy a réseken kiszűrődő vörös kályhafény világítson neki, mint gyerekkorában, téli koraestéken, amikor még nem gyújtották meg a petróleumlámpát és a szoba falán vörös árnyalakok lobogtak. Fél üveg konyakot talált, inni kezdett. Hét óra volt, éjszakai félhomály, de keleten már világosodott az ég. — Elmegy... — gondolta —, elutazik nélkülem? Iszogatott és nézte a fekete vaskályhát, melyet vörös fények tere övezett. Később kiült a ház elé, a hideg napsütésbe, figyelte a fákon kutató, szorgos fakopáncsokat és hallgatta az ágakról csöpögő olvadó hó kopogását. Távol párás napfényben moraj- lott a város, mely nem engedte el. Nem gondolt az utazásra, képzeletben is kerülte a történteket. Emlékeket idézett fel, egyre gondolkodott, de régmúlt dolgokon, nem a közelmúlton, s nem is a jövőn. Délután leballagott a legközelebbi élelmiszerboltba, felvágottat, kenyeret és sajtot vett, s hozzá két üveg zobori bort. A kerti házban cudar hideg lesz, keserves éjszakára készült. Bekapcsolta az öreg tv-készüléket, megnézte a híradót, majd egy bűnügyi filmet, de az italtól már duplán látta az alakokat. Ezért kikapcsolta a tv-t és kiment a ház elé, hogy lefekvés előtt kiszellőztesse a fejét. A város most sápadtan vibráló fényeket küldött feléje, hogy az éjszakában is érezze jelenlétét. Amikor visszament, tanácstalanul téblábolt a szobában, töprengett, hogy levet- kőzzék-e, megfagy pizsamában egy takaró alatt. Végül magán hagyta a nadrágját és ingére vette fel a pizsamakabátot, majd lefeküdt a heverőre és betakarózott. De mielőtt még lefeküdt volna, bekapcsolta a tv-t, hogy megnézi az éjszakai híreket. A sors szeszélye, a mindenható véletlen ekkor részesítette a lázadását érintő utolsó meglepetésben. A sötét képernyőről női hangok tűnő foszlányait hallotta, aztán elnémult a készülék, egy ideig fénytelen volt a képernyő, majd beugrott a kép és a kékes neonszín mezőn megjelent Dana Vrchlická komoly arca, mereven, fürkészve ránézett Szilveszterre, néhány pillanatig szemrevételezte őt, aztán halványodni kezdett, elveszítette ismerős vonásait, bizonytalan sziluettek határolta vibráló folt lett belőle, s eltűnt, Tégleg elenyészett, anélkül, hogy szólt volna hozzá. Szilveszter felkiáltott és hitetlen- kedve rázta a fejét, „hihetetlen”, mormolta lenyűgözve és részegen, „az éferből nézett rám, az űrből tekintett vissza szemrehányóan, de miért nem szólt?” Zúgó, nehéz fejjel próbálta megérteni a csodálatos jelenséget, de a képernyő már ezüstösen és üresen vigyorgott rá, majd megjelent rajta a bemondónő és felolvasta az éjszakai híreket. Lassan kezdett érni benne a felismerés, hogy egy irodalmi vagy művészi program utolsó pillanatait, a befejező részét kapcsolta be, melyet a budapesti színésznő zárt, szövegét már elmondta és komoly arccal nézett a nézőkre, vagyis a kamerába, hogy a pozsonyi Zergehegyen, mint Dr. Dana Vrchlická még egyszer és talán utoljára Szilveszter szemébe nézzen és némán feltegye neki a lelkiismeretét felkavaró kérdést: miért nem jöttél velem? — Elment? — kérdezte magától —, elutazott nélkülem? Kérdéseket tett fel magának, mert nem tudhatta, mi történt. Vrchlickának éjjel belázasodott a kisebb lánya, reggel orvoshoz vitte és nem utazott. Gondolkodás nélkül döntött és nyugodt maradt. Nem ment ki az állomásra sem, természetesnek vette, hogy ennek így kell lenni. „Ha Lucka nem betegszik meg, elmegyek”, gondolta magában, „de így nem tehetem”. Megkönnyebbült, hogy a véletlen oldotta meg helyette a helyzetet. A véletlen játszott velük és legyőzte őket, de végül a gondjaikat is megoldotta. 4. Aztán újból találkoztak egy értekezleten. Mosolyogva bólintottak egymásnak. Utána Szilveszter megvárta az asszonyt. Beszélni kell vele, tisztázni a helyzetet. Válaszolni akart az asszony kérdéseire. Azt hitte, kérdez*i fog, és neki válaszolnia kell.
