Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

mészetünknél fogva inkább otrombák vagyunk, és azok, akik legyűrik természetüket, s magasabb polcra kerülnek, csupán az úrhatnámságban s az üres gesztusokban tűnnek ki, és abban az elbűvölő szélhámosságban, hogy szentül hisznek saját felsőbbrendűségükben. De az alábbiakban nem erről lesz szó. Nálunk a viták személyes és személyeskedő civakod.ások, amelyekben a vetélytársak főként azt a szilárd óhajukat nyilvánítják ki, hogy győzelmes csizmájukkal a másik nyakára akarnak hágni. A mestervágásokat az ellenfelek egy kicsit a világ minden táján a karzat számára végzik, örömüket lelik benne, ha a kapott szúrást tőrhegyen adhatják vissza; nálunk ezt a „karzat-elvet” szívesen cserélik fel a „várj csak, mutatod te még nekem a hátadat” elvével, a tőrt pedig a doronggal. S vitáink egyik további sajátossága, amely ugyancsak távol áll a scho- penhaueri erisztikus dialektikától: a küzdő felek szívesen kiabálnak egymásra kígyót- békát, kiabálnak ki egymásról bizalmas dolgokat, nem kis örömére nagyrabecsült közönségünknek. Ennek a közönségnek egyébként, mint minden más közönségnek, az a tulajdonsága, hogy szívesen szaglászik a konyhák és a hálószobák környékén. Ebben, akárcsak az operett- meg a futballkedvelésben valóban tartjuk a világszínvonalat. Még mindig nem nőttünk fel az olyan versengésekhez, amelyekben az „ügyről” van szó: azokhoz a vitákhoz és erőösszemérésekhez, melyek során valami objektív dolgot intéznek el és oldanak meg. Nem nőttünk fel a módszerekhez, mert idegen tőlünk a módszer lényege: az absztrakció. Ebben az országban senkit sem könnyű rávenni az eszmecserére. Csak azt, akit gyakorlatilag is érint (akinek a zsebét is érinti!) a dolog, vagy akit előbb hülyének és tolvajnak neveztek. Mi vált ki nálunk egyetértést vagy ellenkezést? Mi kelt itt visszhangot? A szlovák ember még mindig idillikus, nem pedig drámai lény, érzelmes teremtménye istennek, nem pedig értelmes személyiség; s inkább képzelődik, mint gondolkodik. Mindezek ellenére életben maradt; de milyen életben? Ketten civakodnak valamin; személyes sérelmeket egyenlítenek ki, érvek helyett szidalmakat vagdosnak egymás fejéhez; semmit sem oldanak meg, és semmi sem változik, csak két halálos ellenséggel több van a világon. S a többiek? Ó, a többiek nézik őket és jól szórakoznak. Amilyenek a küzdő felek, olyanok a nézők. És fordítva.

A vitában felemelő látványt nyújt a két fél összecsapása. Fröcsög a tinta, de az összecsapok egyike sem tartja fontosnak írását aláírni: az „én” helyett a plurális raa- jestaticust használják, és olyan méltóságteljesen állnak egymással szemben, mint két hegység; egyenrangúak, az ördög vigye el őket! Az aláírás helyett jobban megfelel álmodozó lelkűknek az anonimitás. „Az ujjamban érzem az írás kényszerét”, amint azt az egyik ilyen nemzetébresztőnk találóan kifejezte; mivel azonban, ahogy a szerkesztőséghez szóló kísérőlevélben írta, felesége és gyermekei vannak, tisztelettel kéri a szerkesztő urat, hogy tollának termékét névtelenül vagy szignóval vagy álnéven közöljék, azaz azt kéri, hogy a „mi” mögé bújhasson. Akinek felesége és gyerekei vannak vagy hallgatnia kellene, vagy szégyenkeznie és rettegnie a „nézetei” miatt. Ahol a tisztségeket meg a gomblyukba tűzendő virágokat osztogatják, ott az ilyen anonim lélek is teljes névvel mutatkozik be; de ahol nyíltan szembe kell szállni valakivel és viselni az írói hajlam esetleges veszélyes következményeit, ott nem tolakszik: szerényen, dicsőségvágy nélkül kíván dolgozni, szóval névtelenül; esetleg még a sorok után járó honoráriumról is lemond, ha ezzel a jó ügyet szolgálja. Metafizikusán úgy indokolható meg ez az eljárás, hogy az ilyen csirkefogó akkor is névtelen maradna, ha aláírná az írását. A dolognak azonban empirikus fonákja is van; ezek a poloskák annál bátrabbak, minél névtelenebbek; annál kevesebbet gondolkodnak, és írnak, s annál nagyobbra nyitják a szájukat. Lessing (vagy Schopenhauer) azt állította, hogy a szerkesztő ugyanúgy felelős a lapjában közölt névtelen támadásokért, mint a kocsmáros a kocsmájában elkövetett gyilkosságokért. Ezt az elvet mi úgy ültethetnénk át a gyakorlatba, hogy az ún. felelős szerkesztő nemcsak felelne a közölt cikkért, hanem a megtámadott egyenesen hozzá fordulhatna sérelmével, sőt lélekben őt tarthatná a támadás szerzőjének. Ez bizony nem lenne kellemes, a szerkesztő sok mindent meggondolna, s máris megszabadulnánk a szájhősöknek nevezett söpredéktől. Elviselhetetlenül sokan voltak és vannak nálunk az ilyenek. Gondolkozásuk tulajdonképpen nyilvánosságra vágyó dühöngés. S dühüket nem írják alá.

(1946)