Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról
Ill Akik azt hitték, hogy a háború után mindent saját kezűleg intézünk el, amit azelőtt istenre bíztunk, hogy egyebek között közönségünk művészeti nevelését is kezünkbe vesz- szük, azok most, két esztendő múltával, csak részben lehetnek elégedettek, mivel a tanácskozások — a számtalan és nagyon terméketlen tanácskozás — stádiumától nem jutottunk tovább: az irodalmi szemét (vulgo: ponyva) vígan mérgezi mindazok lelkét, akik talán a valódi irodalmat is el tudnák olvasni. Ilyen óvatosan kell fogalmaznunk, hogy „talán el tudnák”, mert úgy tűnik, a szemét konzumenseit nem kényszeríthetjük rá az értékes irodalomra; csupán annyit tehetünk, hogy e konzumensek legerködcstele- nebbjeit adminisztratív intézkedésekkel lehetetlenné tesszük. Elhangzik néha, hogy az emberek akkor szoknak majd el a ponyvától, ha javítunk a szociális viszonyokon, ha emeljük a tömegek műveltségi színvonalát, ha az iskolában törődni fogunk az esztétikai neveléssel. Ügy tűnik, ezeknek a követelményeknek a teljesítésével (talán az utolsót kivéve) sem megyünk valami sokra, mert hiszen sokszor az általános műveltséggel rendelkező, jó szociális körülmények között élőket is az értéktelenhez húzza az ízlésük; mindenesetre nem a mai szlovák irodalmat olvassák; ha ezt tennék, egészen más lenne a helyzet a szlovák irodalomban, s így a szlovák kultúrában is. Pozsony ma annyira szlovák, amennyire még sohasem volt az, de ki merné azt állítani, hogy ezzel emelkedett a színházi előadások vagy a megvásárolt képek száma? Ami pedig a zenét illeti, ma egész Pozsony a Janči, Janči.. . kezdetű bárgyú slágert énekli. A futballmérkőzések látogatottságában pedig a százötvenezres Pozsony nem marad el a milliós városoktól. A magasabb rendű irodalom azáltal távolodott el az egyszerű embertől, hogy a technikai fogások következtében érthetetlenné vált; ám Őexcellenciáját, az Egyszerű Embert a jó és érthető irodalom sem érdekli, mert az nem játszik az idegeivel, nem érdekfeszítő. A modern lélektani regény olyan mélyre hatolt az analízis sűrűjében, hogy a cselekmény teljesen kiveszett belőle; s így az átlagolvasó (s nemcsak a sofőr, hanem gyakran a miniszteri tanácsos is) a kaland- és detektívregényeket keresi, de nem azokat, amelyekben van még valami írói tisztesség, hanem azokat, amelyeknek kizárólag az érdekfeszítés a céljuk. Furcsa, hogy az emberekből még e háború után — amely mégiscsak átgondolt öldöklés volt, s amelyben úgyszólván egzakt módon gyilkoltak — sem veszett ki a vérszomj, hogy mennyire óhajtják a vért, az egyre több vért. A tinta pedig folyik, s folyik a vér is. Az ilyen tintás-véres művek szerzőit ritkán ismerjük név szerint — általában álnév mögé bújnak, vagy név nélkül jelentetik meg művüket. Az olvasókat ez nem zavarja; s ha megkérdezik tőlük, miért érdekli őket az ilyen irodalom, azt mondják, hogy „valami könnyűt” kívánnak. A gyilkosságokról szóló mű tehát a világ számos embere számára könnyű olvasmány: lelkűk felüdül tőle, megfeledkeznek gondjaikról; délelőtt templomba, délután futballmérkőzésre mennek, este meg jön az Anči—Janči história. A galamblelkű szlovák nemzet utoléri Európát... A moralizálás azonban mit sem segít. Csak a műtét segít, amely ugyan nem szükségszerűen tetszik mindenkinek, de el kell végezni, mert manapság már nem a lányregények meg a fiúk kedvelte cowboykönyvek ártatlan szemétjével van dolgunk, hanem egy kiterjedt üzleti vállalkozással, amely a tinédzserektől kezdve egészen a sír szélén álló aggokig — és sokszor tisztes aggokig — minden korosztályt és minden írástudót megkörnyékez. Micsoda öröm volt, mikor Nižnánsky tenyészteni kezdte tengerikígyóit, írni kezdte vége-hossza nincs ponyvaregényeit! A köznép, úgymond, megtanul olvasni, vagy pontosabban „legalább olvasni”. És meg is tanult, de mást sem tanult meg ezekből a könyvekből, csak olvasni! Nem szabad megengedni, hogy az írói „szabadság” jegyében (valamelyik pozsonyi könyvkiadó állítólag havi 250 000 Kčs-t keres az irodalmi szeméten) „szabadon” az álírók a publikum alantas ösztöneit kiszolgálva merényletet kövessenek el az esztétika és erl:öics ellen! Nem állíthatjuk meg a szlovák irodalom fejlődését, nem parancsolhatjuk meg neki, hogy álljon meg és várjon, míg a közönség utoléri — ez sokáig tartana, s talán meg sem érnénk; jobban törődhetnénk viszont az iskolai esztétikai neveléssel. Nem nyomhatjuk el az emberi természetet, amely olyan, hogy az irodalomtól, s éppen az „irodalomtól” azt kívánja, hogy fikcióban megadja neki mindazt, amit az élet megtagadott tőle; arról viszont gondoskodhatunk, hogy ezeket a „fikciókat” is írók írják — hiszen a kalandos irodalomban is léteznek szerzők és művek, akiknek és amelyeknek
