Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról
Alexander Matuška AZ ÍRÁSTUDÓK HELYZETE Az európai értelmiség jelesei sohasem takargatták, hogy a modern civilizáció a pusztulás felé tart. Rousseau jóval a francia forradalom előtt zseniálisan megnevezte azt a két fő okot, amely napjainkban a romlás szélére sodorta a civilizációt. Észrevette a szavak és a tettek közt kiáltó ellentétet; s felismerte azt a nagyfokú szociális igazságtalanságot is, amelynek végrehajtói az ő korában a nemesség, az egyház és a király voltak. „Midőn láttam — írja Rousseau —, miként süllyesztették sok felebarátomat az állatok szintjére, azért, hogy másoknak szolgáljanak, fájt, hogy ember vagyok.” És az elmélet és gyakorlat közti ellentét egyre jobban kiéleződött: egy másik művelt európai elme, Merezskovszkij azt írta az orosz forradalom előtt, hogy Európában a jogar helyett a könyök, a biblia helyett a számviteli könyv, az oltár helyett a szatócspult uralkodik. Végül jöttek a fasiszta fenevadak, s lángra lobbantották a társadalomban felhalmozódott gyúlékony anyagokat, és geológiai horderejű fordulatot idéztek elő. Szónoklataikban a régi fordulatokkal éltek, hagyományos módon kereskedtek, de a fő módszereik újak voltak: az erőszak, a mérhetetlen terror és a koncentrációs tábor. A fehéret elvszerűen feketének mondták, a feketét pedig fehérnek; az igazságot következetesen gyalázták, a könyveket gátlástalanul égették. Fogalmak és realitások, művek és emberek pusztultak el. Megtiportatott, porba és sárba tapostatott, vérpatakokban fürösztetett mindaz, amit évszázadok erőfeszítése hozott létre. Számos értelmiségi fizetett véleménykülönbségéért és megvesztegethetetlenségéért, passzív ellenállásáért és aktív beavatkozásáért életével. Azoknak, akik életben maradtak és nem kompromittálódtak, most kötelességeik vannak. A háború előtt a francia Benda az „írástudók árulásáról” beszélt. Azzal vádolta őket, hogy nem különböztek a tömegtől, „elvegyültek”, hogy szenvedélyeik azonosak voltak a tömeg szenvedélyeivel, hogy nem követték rendületlenül az Igazságot, hanem megelégedtek a részigazságokkal. A fasisztáknak a leigázott országok kultúrmunkásai iránt tanúsított brutálisan beszámíthatatlan, megfékezhetetlen dühe azt mutatta, hogy Benda problémafelvetése nem volt helyes, hogy éppen azok az értelmiségiek nem lettek árulók, akik „elvegyültek”. Benda figyelmét elkerülte az igazság eszközjellege vagy helyesebben: nem tartotta lehetségesnek — az abszolút szempont kizárólagosságában —, hogy az „írástudó” a döntő pillanatokban oda álljon, ahol több igazságot lát. A fasiszták ugyanis nemcsak a fasizmust kiszolgáló tudósokat, hanem a „tisztákat” is békén és életben hagyták, hiszen laboratóriumaikban és elefántcsonttornyaikban afféle tiszteletre méltó, ám az adott korban senkinek sem kellő, s ami fő: Calibannak nem ártó igazságokat állítottak elő. De hát ma már mindez a múlté, s most a jövőről van szó. A régi társadalom felbomlik, és mindannyian tudjuk, hogy ezzel a háborúval valami visszavonhatatlanul véget ér, és jön valami új, s ez az új nemcsak a határok átrendezését, hanem az emberi élet átrendezését is jelenti majd. A nép legszélesebb rétegeinek útja világos — nem úgy az értelmiségieké. Az európai fasizmus kegyetlen tanítómester volt, és világosan megmutatta, milyen álláspontra kellene helyezkednie az értelmiségnek. Hányszor és hányan támadták örjömgve ebben a háborúban az írástudókat és az általuk képviselt értékeket, és mégis, úgy tűnik, hogy a végleges állásfoglalással várnak, az ingatagság és a kényelem gátolja őket az egyértelmű döntésben. S valamiféle kétes büszkeség és fennköltség is gyötri őket s nem engedi, hogy a „tömegekkel” tartsanak, az „árral” ússzanak. Csak
