Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Duba Gyula: Szabó Gyula művészete

Duba Gyula SZABÓ GYULA MŰVÉSZETE

Hetvenöt éves lenne, de tíz éve halott.

Művészi teljesítményének feltárása és befogadása, életműve azonban — úgy látjuk

— értékeihez méltó útjára indult, hogy hivatását betöltve a közfigyelem és elismerés fényében kiteljesedjék. Az út végét nem láthatjuk, csak sejtjük a magaslatokat, melyeket joggal elérhet. Az életmű egyre szélesebb körben hat, s mi tudatosítjuk, amit eddig is tudtunk, hogy Szabó Gyula munkásságával szembenézni igaz és valós értékekkel való találkozást jelent, és időszerű életérzésbeli és alkotói kételyeink rendezéséhez, kérdéseink megoldásához érvényes válaszokat nyújt.

Az egyéniségével, képeivel való szembenézés ma nem a lelkendező, érzelmileg túlfűtött csodálatot igényli, hanem a letisztultság, az igazlátás érdekében a távolságtartó, de egyetemes igényű megfogalmazás tárgyilagosságát. Mert ma már a Mű él, s az ember — a művész — „csak” ennek magyarázata. A festő betöltötte véges idejét, hogy azt műve számára az örökkévalóság irányában végtelenné tegye.

A Mű megítélésénél és vállalásánál felmerül a kérdés: hogyan volt miénk a művész és meddig ért el közülünk? Fontos kérdés, hogy munkássága és eredményei milyen értelemben és mértékben támasztják alá és formálják értékrendünket, adott és kivívható lehetőségeinket.

Emberi életútja kezdetén jellegzetes kisebbségi-nemzetiségi sorstényezők állnak. Budapesten született, de hamar Losoncra kerül. Szociáldemokrata apját, a tizenkilences városi direktórium elnökét az államfordulat után letartóztatják, családját internálják, végül a városban maradhatnak, de nem kapnak állampolgárságot. A családban — a gyerekben — a hazátlanság érzése közvetlenül élő és valós. Vele jár a szegénység és nélkülözés. Tanulóévek Túrócszentmártonban, Prágában, érvényesülési kísérletek Pozsonyban, majd Budapesten. Alkotói készülődését és fiatalos feltörését, korai létvalóságát a közép-európai történelem rideg erői határozzák meg. Művészi sorsa később is nemzetiségi adottságok között folyik.

Első sikerei hangulatát fontos erőt jelző fogalom minősíti: őstehetség. A szó jelentése elég tisztázatlan, bár már 1937-ben használják vele kapcsolatban, s később maga is védelmébe veszi: a művészethez kell az őstehetség, mely „több, mint akadémia”. Véleménye hátterében a művész elhivatottságának és elemi erőinek a tudatában gyökerező bizonyosság áll. S ennek elfogadása, a küldetéstudat vállalásának minden nehezével. Ezt később így mondja: „Művésznek lenni nem jó! Művésznek lenni hivatás!” így ez általános kultúrtörténeti tapasztalás is lehetne, annak a ténynek egyéni megfogalmazása, hogy amíg a művész elfogadtatja magát és programját a világgal, sok nehézséggel kell megküzdenie. De Szabó Gyula esetében ennek az általánosságnak, művészi elhivatottságának sajátos értelmet ad vállalt sorsa: az alkotás „misztériumának” szentelt életmagánya és teremtő aszkézise, mely azonban nem az embereket zárta ki életéből, hanem a világot.

De nem azért zárta ki, hogy ne kelljen tudomásul vennie és megszabaduljon tőle, hanem hogy függetlenítse magát és — Fábry Zoltánhoz hasonlóan — mélyebben és teljesebben megélhesse önmagát a világban. A külső valóság a kaotikus mozgás mindennapi szempontjainak a hiányával lett számára teljesebb, úgy lett ura a világnak — az életnek —, melynek képét formálta, törvényeit felfedte s amelyre hatni akart, hogy önmagából nézte és ítélte meg. Erről később azt mondta: „Én birtokolom az életet, mert saját álmaim vannak róla...” Ez a gesztus az alkotás lehetőségének alapja: a va-