Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Duba Gyula: Szabó Gyula művészete

lós életről csak az tud Igazul vallani, akinek képzete van róla, hogy az milyen legyen! Szabó Gyula képzete — álma — olyan a világról, hogy emberi legyen, jó, megértő, igazságos és becsületes. Álláspontját akár az ún. „nemzetiségi messianizmus” eszméivel is kapcsolatba hozhatnánk, ha felületesen ítélkezünk, de nem lenne helyes. (Mint ahogy az említett „messianizmus” sem csak naiv és utópisztikus álomkép, ha történelmi viszonylatai közt vizsgáljuk.) Szabó Gyula humanizmusa óriási intenzitással megélt, kemény művészi megpróbáltatások hevén edzett, egyetemes emberség-ideál, nem felvett külsőség, de emberi lényeg. Ennek közvetlen bizonyítéka az a szívós és következetes harc, melyet eszméi alaki-formai kifejezéséért folytatott. Gondolatai és morálja igazát és őszinteségét a művészi formával — formáiért — való küzdelme hitelesíti, mint minden nagy művész esetében. Érzékletessége és elvonatkoztató készsége festményeiben, gondolatisága és letisztult formakultúrája metszeteiben valósul alkotói tetté. A művész plusz-emberségével több másoknál, állította. Olyan ember ő, aki keresi és megvalósítja a harmóniát, ami azt jelenti, hogy a művészi forma harmóniája mögött fedezetként az élet harmóniájának vágya áll. „A mű minden jelében absztrakció”, de élő és fájó valóságot vonatkoztat el, „külön kozmosz”, melyet az alkotó teremtett. De teremteni kell, ő a művészetben nem ismer ügyeskedést, látszathatást, kóklerséget, csalást. Tudja, hogy a műalkotás magábanvaló és egyedi léttel bíró fenomén, és az alkotói tett el nem idegeníthető, meg nem hamisítható emberi teljesítmény, melyet önnön léte igazol.

Nemzetiségi kultúránk mai „önző” korszakában minden közeli jelenséget saját céljai érdekében szemrevételez és keresi hozzá való kötődését. Magából kiindulva látja maga előtt az általánosíthatót, léte egyetemes vonásainak a lehetőségét keresve. Szabó Gyula alakjában nem nehéz egyetemes érvényűnek látni kultúránk azon vonásait, melyeket a festő és műve képvisel. Szóltunk már arról, hogy szükségszerűen, majd önként vállalva azt, kisebbségi-nemzetiségi sorsot élt meg, egyénisége, alkata is eleve drámai. E két adottságának kifejeződése az a komor, drámai életérzés és látásmód, a személyes

— és általános — emberi lét drámaiságának, alapvetően tragikus voltának a megélése, ami nagy, egyetemes érvényű alkotók egyéniségével rokonítja őt. A kedélyességet, az idillt, a groteszket nem ismeri, sem a szertelenséget, a felületességet, a formalizmust. A lényeget keresi. Nagyságának jele, hogy a képviselt drámaiság, a művészi tartalom

— téma — komolyságának megfelelő színvonalú formai tökélyt teremt. Komorságait azonban néha a remény jelzése enyhíti képein. Az alkotó kezek, komolyan figyelő szemek és tragikus formák komor légkörén időnként átsuhan a remény madara. Drá- maisága számos formai változatban érvényesül és egyetemes érvényűvé fokozva utal a „világkisebbségre”,' melybe kórunkban, századunkban a kultúra és humánum szorul az erőszak — embertelenség — szervezett világerőivel szemben. (Tőzsér Árpád írt hasonlóan Fábryról: „...úgy érzi, hogy a világhumánum kisebbségbe került [...] az író Fábry tollán végső soron az ötven éven keresztül naponta megélt szlovákiai magyar kisebbségi sors csak ennek a »világkisebbségnek« a láttatására, felmutatására, esztétikai objektivizálására szolgál.”) Szabó Gyula alapállása erősen etikai természetű, de kifeje- zési gazdagsága adekvát esztétikai jelleget kölcsönöz neki. Az esztétikai értékek mögött álló morális tudat minden korok nagy művészei alkotó munkájának sajátja, mert benne

— s a nagy művekben, életművekben — az emberi élniakarás, a természetes közösségi életvágy és a legnemesebb, mert m^ától értetődő etikai szépség nyer alakot, hogy megközelítse az ember számára adott, általa elérhető művészi tökélyt.