Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: A szatíra fölöttébb szükséges voltáról

a „szürkeség” és az „unalom” szavakra célzott.) Ma a szatírával kapcsolatban a „megtámadhatóság” vált ilyen szóvá. Némely szerkesztők sajátos módon kétféle szatírát ismernek: az egyik a „megtámadható”, a másik a „megtámadhatatlan”. A „megtámad- hatót” jobb, biztonságosabb és hasznosabb nem közölni. Erről érdekes szociológiai-lé- lektani tanulmányt lehetne írni. Ä szatíra megtámadható: figyeljük csak meg ennek a szónak a csodálatos alibisztikus semlegességét. Aki kiejti, nem fejezi ki nézetét, ha jó, ha rossz szatíráról van szó, megkerüli a fenntartásokat, amelyek esetleg őbenne megfogalmazódtak, arról sem mond véleményt, hogy ő maga azonosul-e a szatíra mondanivalójával vagy sem: ilymódon lerázza magáról a döntés kötelességét és felelősségét s ezt valahová önmagán kívülre csúsztatja, az anonim és definiálhatatlan, de fenyegető ismeretlenbe, a rábizonyíthatóság, de rá nem bizonyított ismeretlenségébe. És arról, persze, hogy ki volna az, aki a szatírát megtámadná és főként miért támadná meg, már egyáltalán szó sem esik. És ha már egyáltalán erről az ostoba és értelmetlen fogalomról beszélek, amikor én magam is szoktam szatírát írni, engedjék meg, hogy megkérdezzek valami: melyik jó szatíra nem volt a maga korában megtámadhatatlan? Talán lehet e szónoki kérdésre válaszolni, de csak olyan értelemben, hogy az a szatíra, amelyet ma már nem olvasunk.

A szatirikus ily formán tehát két malomkő közé kerül: az egyikről éppen befejeztem a mondandómat. A másikat maguk az olvasók jelentik, akik annál inkább mást értenek, mennél kevésbé értenek az irodalomhoz. Számtalan tapasztalatom Iközül hármat említek, amelyek a beszámolóban pozitívan értékelt Rozpamätávanie (Emlékezés) című regényemmel kapcsolatosak. Találkoztam egy bizonyos hölggyel, aki egyik regényalakomban véletlenül önmagát vélte felfedezni. Nöismerősöm rám förmedt: „Hogy írhattál rólam olyasmit, hogy én kielégítetlen vagyok?!” Azt válaszoltam neki: „De hiszen az nem te vagy.” Dühösen a szavamba vágott: „De igenis — az én vagyok!” így támadt kö'zöttüník viszály — hadiállapot, mely mindmáig tart, és nem lehet neki véget vetni békeszerződéssel sem. Egy másik eset. Megállított egy ember és azt mondta: „Ön, kérem, nem írt igazat.” Magyarázatot kértem tőle. Regényemben egy despotikus hajlamú tanárnőről írtam, aki a kocsmákban leselkedik a diákjaira, a vécén becsmérlő jelzőkkel kiegészítve látja viszont a nevét, dührohamában leszerelteti az ajtót és corpus delictiként az iskolába viteti. Ezt a történetet ától zéig kitaláltam. Egy embertől, akinek nem közömbös az irodalomban a „művészi igazság”, megtudtam, hogyan történt mindez a valóságban. A következőket mesélte: „Nem a kocsmában történt, hanem az iskolában, a tanári vécén. A vétkes azt pingálta fel az ajtóra, hogy a szóban forgó tanárnő ostoba liba, és a szöveg alá a tanárnő legelhivatottabb ismerőjének, vagyis a saját férjének a nevét kanyarította. A tanárnő állítólag felismerte az írást. Ha majd a második kiadást készíti elő, javítsa ki, kérem, úgy, ahogyan történt, hogy az igazság ne szenvedjen csorbát. Kár lenne egy ilyen szép könyv értékét csökkenteni egy ilyen aprósággal.” Szívélyes informátorom mély lélegzetet vett s még hozzátette: „És ne felejtse el megemlíteni, hogy az a vétkes az én fiam volt.” A harmadik eset. A szatíraírók rendszerint sok levelet kapnak, melyek közül többet alá is írnak. Én is kaptam, jó néhányat, az egyiket egy felháborodott tanítótól. Szó szerint a következőket írta: „Ez idáig bennünket a szülők istenekként tiszteltek. De amióta elolvasták a maga agyszüleményét, a tekintélyünknek mindörökre vége.” Ezt a levelet közölni szándékozom regényem folytatásában.

Ennél a harmadik esetnél az ember önkéntelenül is elveszti vidámságát és elfogja a szomorúság. Értem, hogy vannak emberek, akik nem énjük vállalásával szerzik önbizalmukat, hanem azáltal, hogy egy bizonyos közösséget, szakmát vagy szervezetet képviselnek. Ne adj’isten, hogy bárki egy csôippet is megbántsa őket! Megsértődnek és felháborodnak, de nemcsak önmaguk miatt, legalábbis ezt állítják, hanem magának az ügynek a pocskondiázása miatt is: mi természetesen jól tudjuk, hogy kifejezetten csak önmaguk miatt. Emlékszem, milyen hevesen tiltakozott a tűzőrség egy szatirikus elbeszélés miatt, mely a tűzoltókról szólt. És ezek után valaki a pedagógusokról merészel írni, mint olyan emberekről, akiknek hibáik is lehetnek! A szülők már nem fogják istenekként tisztelni őket! Társadalmunk már régen rájött, hogy az igazi tekintély nem arra épül, hogy valaki istent lát valakiben, hanem egészen más, tisztán emberi értékekre. Szomorú dolog, hogy egy ember, aki az ifjú nemzedéket neveli, gondolkodásban elmaradt az egész társadalom mögött. Inkvizítori haragja ma teljes anakronizmus.