Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: A szatíra fölöttébb szükséges voltáról

Miközben erre a vitafelszólalásra készültem, sokat töprengtem és föltettem magamban a kérdést, mi is voltaképpen a szatíra döntő és végső célja. Az emberi viszonyok, az intézmények, a tulajdonságok? És úgy tűnik, hogy nem is annyira a viszonyok és intézmények, mint inkább az .emberi tulajdonságok, gyengék. Ezektől származnak azok az elemek, amelyek a viszonyokat és intézményeket elértéktelenítik és felcsigázzák a szatirikus érdeklődését. E tulajdonságok változatlanok s lényegükben ugyanazok Arisztophanesztől egészen Vlado Bednárig. Igaz, hogy vannak viszonyok és intézmények, amelyek elősegítik burjánzásukat, mások viszont nem engedik meg, hogy kifejlődjenek. De ez már más dolog. Mindenekelőtt a tulajdonságokról van tehát szó, és éppen rajtuk keresztül kellene, hogy lássa a szatirikus a viszonyokat és az intézményeket: valahol itt van annak a biztosítéka, hogy ne következzenek be művészi vereségek, sikertelenségek és melléfogások. Hiszen tulajdonságokkal mindenki rendelkezik

— a portás éppúgy, mint a miniszter. És kétségkívül akadnak közöttük olyanok is, amelyek a szatirikus tollára kívánkoznak. Az egyik ilyen tulajdonság például az, hogy szóban kijelentjük a szatíra formájában kifejezett kritika szükségességét, ám ha az személyesen érint bennünket, ingerültek leszünk és a szatírát destruktívnak minősítjük. Emberileg ez teljesen érthető. Az olyan emberben, aki átélte az utóbbi évtizedek hányattatásait, gyökeret ver a félelem, és sokszor már előre fél az esetleges gyanúsításoktól vagy a lehetséges büntetéstől, amelynek nagysága sok esetben nem felelt meg az elkövetett tett súlyosságának. És ezen felül figyelembe kell vennünk az önteltséget és a hiúságot is, ezeket a legnehezebben kiirtható emberi tulajdonságokat, amelyek bámulatos leleményességgel öltenek magukra elegáns eszmei maszkokat.

Egy további fontos fogalom: az eszmény. Látszólag kevés dologhoz van oly kevés köze, mint a szatírához. De hangsúlyozom, csak látszólag. Ebben a műfajban rejtettebb, mint másokban. De éppen ezért nem hiányozhat a szatírából, ellenkezőleg, ha láthatatlan is, meghatározó alkotó elemének kell lennie. Vladimír Mináč egy vita alkalmával nagyon okosan, mint mindig, megkísérelte elemezni az eszményt. Azt mondta: „Az eszményről nehéz beszélni. Attól tartok, hogy érveim nem lesznek eléggé meggyőzőek, vagy amit mondok, nem lesz a jövő színvonalán. Tulajdonképpen nem is lehetséges, hogy ma az ember a jövő színvonalán álljon.”

Mináčcsal sohasem bátorkodnék vitatkozni, mert sokkal okosabb nálam, és azon felül is csaknem mindig igaza van, mert olyan dolgokat is tud, amikre mások még nem gondoltak. Az ő eszmefuttatásában az az érdekes, hogy az eszményt összeköti a jövővel, a jövő képzetével. Az az érzésem, hogy néha leegyszerűsítjük ezt a problematikát: a jövő — valamiféle antik katedrális, amelyben könyörgő módjára védelmezi az élet a valóságtól, a jelen valóságától fenyegetett eszményt. Ha magától értetődő is, hogy az eszmény sohasem fogja fedni a jelenkort, a jelenkornak az eszmény otthonává kellene válnia abban az értelemben, hogy a jelenben reális távlatként benne foglaltatik az eszmény, hogy a jelen az egyetlen állomás, ahol fölszállhatunk az eszmény gyors vonatára. Azon felül, úgy rémlik, belénk idegződött, hogy kissé konjunkturálisán tekintsünk az eszményre: sokszor éppen azt tartjuk eszménynek, ami pillanatnyilag hiányzik nekünk, de távolról sem a leglényegesebb. És semmi esetre sem kellene, hogy lényeges legyen a szatirikus számára sem.

Alexander Matuška egyszer azzal a nézettel védelmezte az irodalomkritikát, hogy az író szándéka és a kész mű között mindig marad egy rés, amelybe majd bebújhat a kritikus. (E szavakat a szatírára is vonatkoztathatjuk. Az eszmény és a valóság között mindig marad egy rés, amelybe majd bebújhat a szatirikus, mégpedig a szatíra, az eszmény, de főként a valóság szerencséjére. Annak a valóságnak a szerencséjére, amely az eszményt szülte, az eszményt, mely számos tragédiában és komédiában konkrét embereken keresztül új valóságot teremt.)

Az intelligens ember aszerint is felismerhető, hogy nem veszi magát halálosan komolyan, hanem önironikus is tud lenni. Az önimádat és a hiúság a kisebbrendűségi érzés komikus megnyilvánulási formája. A szatíra nem egyéb, mint a társadalom öniróniája. A mi társadalmunk nem tagadhatja meg a szatírát, abból az okból nem, hogy semmi oka sincs a kisebbrendűségi érzésre, és még inkább azért nem, mert mint egész kellőképpen intelligens, még ha ez nem is mondható el valamennyi tagjáról — azokról sem, akik a szatíra szakértőinek tartják magukat, mert pillanatnyilag éppen ők döntenek